Tompa Mihály emlékezete
Tompa Mihály emlékezete

2022. május 19. Csütörtök

Tompa Mihály emlékezete


Tompa Mihály elszegényedett nemesi családból származott, apja céhen kívüli csizmadiamester és foltozóvarga volt, aki keresetkiegészítésként, megélhetésért, szőlőt kapált, egy időben Miskolc tizedesi, ill. ún. fertálymesteri posztját is betöltötte, valamint ponyváról kalendáriumot és verses történeteket is árult, ilyenek írásával maga is próbálkozott. Anyját, öccse születése után, kisgyermekkorában, tüdővészben elvesztette, apja ezután nem gondoskodott gyermekeiről, a két árvát Igriciben lakó nagyapja, Tompa György és családja nevelte. Elemi iskoláit Igriciben végezte, ahol tanítója, Bihari György felismerte az állandóan verselgető kisfiú tehetségét: ajánlásával Sárospatakon, a református kollégiumban folytathatta tanulmányait. Diákkorában sokat nélkülözött, ezért tanulmányai mellett gazdag családoknál (Szentimrey Sámuel és özvegy Pásztorné Hajdú Mária) nevelői és házitanítói állást is elvállalt. Az indulatos fiatalember utóbb összekülönbözött néhány tanárával: tanulmányai kisebb megszakítása után Sárbogárdon segédtanítóskodott, utóbb Eperjesen, a Péchy család nevelőjeként helyezkedett el. Eperjesen, Kerényi Frigyes házában ismerkedett meg Petőfi Sándorral, aki felvidéki körútra indult, s Kerényiéknél vendégeskedett. Egy alkalommal közösen kirándultak az Eperjes mellett fekvő Villec-hegyre, melynek oldalában egy csőszkunyhót találtak: a három költő egy költői versenyben ezt énekelte meg (mindhárman Erdei lak címmel, 1845-ben).

 

 

Tompa Mihály református lelkész miután sikertelenül próbálkozott a miskolci református gimnázium szónoklat- és költészettani helyettes tanári állásával, Pestre utazott, hogy jogi tanulmányait kiegészítve, ügyvédi oklevelet szerezzen. Az egyetemen ritkán fordult meg, jóbarátja, Petőfi Sándor biztatására elsősorban irodalommal foglalkozott, utóbb elfogadta Vahot Imre felkérését a Pesti Divatlap segédszerkesztői feladatainak ellátására. A sokat betegeskedő költő – „vérhányás” miatt, 1846 februárjában és márciusában a Szent Rókus Kórházban ápolták – 1846 végén megírta Szuhay Mátyás c. „költői beszélyét” (a Kisfaludy Társaság emlékezetes pályázatára, amelyen az első díjat az ismeretlen Arany János nyerte el Toldijával). A Szuhay Mátyás dicséretben és külön jutalomban részesült, s nemsokára Petőfi Sándort, Arany Jánost és Tompa Mihályt az ifjú költők nagy triumvirátusaként tartották számon. Az evangélikus hitű szentgyörgyszuhai és szuhafői Szuhay Mátyás Abaúj vármegyei kuruc rebellis nemes, a korai kuruc–labanc küzdelmek ismert alakja volt, akinek személyét, hősiességét, hazaszeretetét Tompa korában legendák övezték. Tompa Petőfi hatására élénken érdeklődött a helyi hazafias népi hagyományok, egy-egy híres hős „népregéi” iránt. A Kisfaludy Társaság elsősorban a hazafias emlékek felelevenítésére írta ki híres pályázatát, amelyen Tompa egy, a nemzet szabadságáért küzdő híres, ám időközben elfeledett kuruc kapitány történetét dolgozta fel. A fiatalember még ebben az évben olyan nagy sikert aratott Népregék, népmondák (1846) című kötetével, hogy nemsokára a Kisfaludy Társaság már rendes tagjai közé választotta (1847-ben). Pesti „kirándulása” ezzel véget is ért, a nevet szerzett Tompa Mihály már sikerrel pályázta meg a bejei gyülekezet lelkipásztori tisztségét, s 1847-től, hátralévő élete több mint húsz évében, református lelkészként tevékenykedett (1849–1851-ben Keleméren; 1851–1868-ban Hanván).

 

 

Tompa Mihály református lelkész későbbi nejével, runyai Soldos Emíliával, 1847. december 16-án, Fügén, Szakály Lajosné Lévay Etelka úrnő estélyén ismerkedett meg. Az ekkor már sokat betegeskedő költő a forradalom kitörését ódával köszöntötte (Ünnep, 1848), az eseményekben azonban csak késve kapcsolódott be: újabb betegsége miatt Gräfenbergben tartózkodott. Híres Gräfenbergi leveleiben (1848. július) azonban hazakívánkozott: végül is a gömöri önkéntesek közé állt, s mint tábori lelkész tevékenykedett (1848. október 30-án részt vett a szerencsétlen kimenetelű schwechati ütközetben). A forradalom idején néhány toborzó költeményen kívül, mint a Vas Gereben és az Arany János által szerkesztett Nép barátja c. lap munkatársa két kisebb elbeszélő költeményt írt (Fejér Kati, 1848 és Pali története, 1849). Naiv népi mesemondói hang és erős agitatív szándék vezette történetei szálait, fordulatai egyszerű érzelmek kiváltására törekedtek, közmondásszerű gondolatai bátorításra, készenlétre intettek. Félév múlva, elnyervén a bejeinél jövedelmezőbb keleméri papságot, beköszöntője után egy héttel, 1849. május 1-jén, Soldos Emíliát, Runyában, az úrasztala elé vezette, ahol Szabó István lelkipásztor adta rájuk Isten áldását. Öröme még teljesebb lett, amikor 1850. március 10-én, Kálmán nevű fiuk született. De e boldogság nem tartott sokáig. A kisfiú május 18-án, pünkösd szombatján meghalt, felesége élet s halál között, betegen feküdt. Ekkor írta Pünköst reggelén című költeményét, melynek refrénje: „Kórágyon fekszik szenvedő nőm/ Terítőn kedves gyermekem!”

 

 

Tompa Mihály református lelkész nem volt szenvedélyes alkat, egyszerű hívei is elsősorban a szerény lelkipásztort, a derék családapát tisztelték és szerették. A szabadságharc összeomlása és családi tragédiája mélyen megrendítette az amúgy is melankóliára, állandó búskomorságra hajló, érzékeny idegrendszerű költőt. A nemzeti kétségbeesés és egyéni sorsfordulata, őszinte és mély fájdalma azonban megrendítő erejű, nagy nemzeti költeményeket ihletett. A nemzeti ellenállást ébren tartó híres műveiben őrizte a szabadságharc eszméjét, a függetlenség gondolatát. Kisfia születése a meghaltakra emlékeztette (Fiam születésekor, 1850), tájleírásai szinte mindig átitatódtak a belső nyugtalanság komor színeivel (Alföldi képek, 1850) és a tehetetlen, gyakran önmaga ellen forduló, szörnyű víziókkal terhelt kétségbeeséssel (Mit kérek…, 1850). A költő önnön megkeseredésének rabja lett, lelki világa nem ismert megnyugvást, első gyermekének halála és a nemzet szabadságához fűzött nagy reményeinek összeomlása összeolvadt, egybeforrt verseiben (Pünköst reggelén, 1850; Tornácomon, 1851). Minden vigasz hazugságnak, minden remény elviselhetetlen gúnynak tűnt számára, s sem a családhoz (meghalt a gyermeke!), sem barátaihoz (meghalt a Petőfi, akinek barátságát is elvesztette!) nem menekülhetett. Leghíresebb költeménye, A gólyához (1850) ennek a tragikus lelkiállapotnak a pontos megjelenítése. A magyar lelkeknek oly kedves gólya költöző madár, nyár végén útra kel, ám tavasszal újra visszatér – ugyanoda. Ez alatt az egy év alatt azonban nagyon sok minden megváltozott. A hazájába visszatérő madarat pusztulás és nemzeti tragédia fogadja. Az allegorikus, végletekig halmozott, kétségbeesett képek megállíthatatlanul követik egymást, szinte egymásra torlódnak, mindenütt rom, vér, temető, nincs itt hely még a madár számára sem. Az egész vers egy megfeszülő ív, mely érzelmi és formai csúcspontját a költemény középső részében éri el („Neked két hazát adott végzeted,/Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!”)

 

 

Tompa Mihály református lelkészt A gólyához és más hazafias versei miatt névtelenül feljelentették, otthonában házkutatást tartottak: írásait, személyes dolgai egy részét lefoglalták. A meghurcolt költőt 1852. július 6-án letartóztatták, a kassai haditörvényszék elé idézték, ahol hat hétig zaklatták, majd ügye elintézése nélkül elengedték. Nemsokára, 1853 januárjában megszületett második fia, februárban azonban ismét beidézték; minden különösebb indok nélkül nyolc hétig ismét fogva tartották (1853. április 3-án azonban végleg felmentették). Felesége súlyosan megbetegedett, a kiállott rettegés, családja elvesztése miatti aggodalom örökre megmaradt szívében. Még megrendítőbb volt számára második fiának halála, az újabb tragédia okozta fájdalmas sebe sohasem gyógyult be. A tragédia hatására, a kálvinista hagyományokat folytatva, munkásságának egy másik jelentős területe került előtérbe. Tompa korának egyik legjelentősebb református szónoka volt, aki szuggesztív előadásairól, megemlékezéseiről, halotti beszédeiről (A halál mint az élet birodalma, 1854; Hűség, 1855; Mit örököl a haza nagyfiai után?, 1855) is híressé vált. Beszédei nemcsak hazafias szónoklatok, hanem gyakran ótestamentumi példázatok voltak, amelyeket néha verses elbeszéléseiben is kifejtett. Történetei leggyakoribb funkciója az erkölcsi tanítás erősen didaktikus szándékkal, a morális jóság keresése okán. Példázataival anekdotikus történeteket, tréfákat is feldolgozott, amelyek gyakran a kincsszerzés morális tévedését és hiábavalóságát mesélték el, máskor kalandos témákat, sőt népies zsánerképeket is írt szintén tanítói szándékkal.

 

 

Tompa Mihály református lelkész utolsó művei – csaknem valamennyi hazafias verse – ismét allegóriák voltak. Képeit a természetből vagy az állatvilágból (A tűz, 1860), A kikiricshez (1861), A sebzett szarvas (1862), A hajó (1864), illetve néha a Bibliából (Régi történet, 1861; Új Simeon, 1862), a görög mitológiából (Ikarus, 1863), valamint a református egyháztörténetből (A gályarab fohásza, 1865) választotta. Képei végighúzódnak költeményein, egységes, kompakt rendszert alkottak, szinte „kibeszélték” magukat. Tompa Mihályt a maga korában Arany Jánossal és Petőfi Sándorral egy sorban emlegették. Népdalszerű versei, hazafias és történeti elbeszélő költeményei rendkívül népszerűek voltak, az elnyomatás idején kéziratokban terjedtek. Mondáiban, népregéiben nem a konfliktusok drámai felépítésére törekedett, elnyomta azokat a hangulatfestés, a tájleírás, a líraiság megnyilatkozása. Ezekből a burkoltan jelentkező hangulatfestő képekből észrevétlen nőtt ki az allegória, amely általában a lírai keretből egy közismert tanulságot vont le vagy tényközlést állapított meg, újra visszaidézve ismét a bevezető képek hangulatát. Allegóriái utóbb modorossá váltak, a képsor egyre pontosabb kifejtésével, egyre világosabbá tételével paradox módon épp az allegória jelentőségét értékelte le: a könnyen megfejthető talány leegyszerűsödött, érzelmi töltése fakult, költői hevülete megtorpant. Sokat bírálták azért Tompát, mert a szép képeket még legjelentősebb költeményeiben is egyértelműen, didaktikusan magyarázta meg (A gólyához, 1850; A madár, fiaihoz, 1850), a következtetéseket maga vonta le, nem hagyta az olvasóra (ellentétben Arannyal, aki tudatosan törekedett a balladai homályra, bízván abban, hogy képei egyértelműen kétértelműek…)

 

Tompa Mihály református lelkész valamikor a 19. század közepén, kicsiny magyar falvak szelíd verselője volt. A forradalom leverése után, a végveszélyben lévő haza sorsa feletti tehetetlen kétségbeesés feszültségében, allegóriáival legnagyobb költőink közé emelkedett. 

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: nevpont.hu 2017

×

Földieknek látszók

Női szentek és boldogok

Legújabb könyvemben tizenkét különös sorsú, közismert, mégis ismeretlen 10–13. századi női szent, boldog és boldog emlékezetű nő életútja szerepel. A szentekről és boldogokról azt hihetnénk, hogy önmegtagadó, imádságos, nem egyszer aszketikus életük kiáltó ellentétben állt világi kortársaik tevékeny mindennapjaival. Valójában valamennyiük élete küzdelmes volt, tele gyarlósággal, hibával, szerencsés és szerencsétlen döntések sorozatával, rendkívüli jellemük azonban a magyarság sorsdöntő pillanataiban felülemelkedett minden addigi kétségen és korláton. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint a három évszázadon át uralkodó Árpád-ház, talán egyetlen történelmi korszakban sem élt annyi női szent és szent életű női hitvalló, mint az Árpád-kori Magyar Királyság területén. Az uralkodói dinasztia szentjein kívül könyvem megemlékezik a keresztény hitet a külhonban terjesztő magyarországi uralkodónőkről és fejedelemasszonyokról is.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált album kedvezményes áron, 5942 forintért megrendelhető a vevoszolgalat@kossuth.hu emailen.

Kozák Péter
a Névpont szerkesztője