Táncsics Mihály napjai
Táncsics Mihály napjai

2022. május 19. Csütörtök

Táncsics Mihály napjai


„Könyvet tessék! Könyvet vegyenek!“

 

 

A csaknem teljesen vak öregember görbe botjával óvatosan lépegetett az Üllői úton. Görnyedten járt, botjával sűrűn koppantgatott, mégis néha megbotlott, olykor el is esett. Nehéz terhe volt, lepedőből kötött batyut vitt a vállán, benne egy egész élet könyveivel, megpenészedett régi röpirataival, egyéb, fakóvá sárgult irományaival. Elrongyolódott nemzeti színű zakóján csíkokra foszlott zsinóros, fekete nyakkendője, egyszerű posztónadrágján folt folt hátán, szakadt csizmájából kileffent a rongyos bélés és a kapca is. A nyolcvanötéves öregember a világtalanok kitartó makacsságával kiabálta a szürke pesti éjszakába könyveit, ám portékáira véletlenül sem talált vevőt. Ismét eltelt egy nap, megint nem adott el egy példányt sem. Végül, botja nagy nehezen rátalált az ismerős kövekre, befordult a Bodzafa utcai ház bolthajtásos kapuján. Nehezen lélegzett, míg a keskeny csigalépcsőn – amelynek fokai csúszósak és mocskosak voltak a rárakódott párától – feljutott végül a második emeletre. A lakás egy kis konyhából és egy még kisebb szobából állt. A tűzhely évek óta hideg, a szobában, a kis asztalon azonban még pislákolt a mécses, amely libbenő árnyékot vetett a dohos falakra. A beteg, sápadt idős asszony hideg, zsírtalan rántott levessel várta az urát. A csaknem teljesen vak öregember megszokott mozdulattal görbe botjára akasztotta könyves batyuját, amelyet óvatosan elhelyezett ágya mellé. Az asztalhoz ültek, ettek. Ismét eltelt egy nap. Még nem az utolsó nap.

 

 

„Könyvet tessék! Könyvet vegyenek!“

 

 

Az öregember görbe botjával tréfásan megfenyegette a fiatal segédtanítót, aki ennyi könyvet még sehol sem látott, mint itt, Izsákon, nála, Zemán János kántor uramnál. A tanító meggyőzte fiatal kollégáját, nem holmi kufár ő, aki könyvekkel kereskedik. A könyvek elsősorban olvasásra valók, kicsiny bibliotékája egy egész élet gyűjteménye, latin és gót betűs művekkel, régi röpiratokkal, megsárgult, nyomtatott folyóiratokkal. A segédtanító, takácslegény korában, hallott már különös történeteket idegen világok különleges embereiről, ám más dolog otthon, Teszéren, a falu vénjeinek messzi idegenről szóló hihetetlen történeteire figyelmezni és megint más geográfiai és históriai értekezéseket olvasni nyomtatott rengeteg betűn! A tanítói lakás egy kis konyhából és egy még kisebb, könyves szobából állt; vasárnaponként, a csendes hosszú ebéd után, a kántor, a tűzhely előtt barátságosan eldiskurált segédtanító kollégájával, aki egyre jobban restellte tudatlanságát. A kántortanító viszont „öcsémnek“ hívta az ifjú embert, aki két esztendő alatt Zemán bácsi majd’ minden könyvét elolvasta. Miután kitelt a szolgálat, a segédtanító megköszönte pártfogója oltalmát, az óvatosan ágya mellé helyezett úti batyuját szokatlan mozdulattal görbe vándorbotjára akasztotta, és elindult Budára. Tanító lesz. Könyveket író néptanító. Ismét eltelt egy nap. Az utolsó napja Izsákon.

 

 

„Könyvet tessék! Könyvet vegyenek!“

 

 

Az öregember, görbe botjával alig tudta türtőztetni magát, amikor a fiatalasszony beállított a pesti Uri utczai (azaz ma Petőfi Sándor utcai) könyvesboltba. Mégis, mit gondol ez az egyszerű asszony, nem tudja, hogy a házat titkosügynökök figyelik? Mégis, hogy gondolja ez az együgyű teremtés, hogy egy börtönben lévő rabtól bármit is vehet egy belvárosi ódonkönyv-kereskedő? Az asszony néptanító ura mellett valóban tudatlannak tűnt, de hol és mit is tanulhatott volna egy szegény csizmadiamester leánya? Az asszony azonban hiába várta, hogy néptanító ura titokban, idegenben kiadott könyveiért bármilyen tiszteletdíjat felvehessen, és hogyan és miből is éljen egy szegény tanító felesége, aki eltemette már két gyermekét, s a harmadik kicsiny is haldoklik? Mégis, ez az egyszerű asszony, aki kétségbeesésében megpróbálta eladni rajongásig szeretett társa könyveit, Nyáry Pál biztatására jurátust keresett, és kérvényt adott be a „hivatalságnak“. – Az Uram szabad ember! – kiáltotta az egyszerű asszony, dühösen vállára vette könyves batyuját, és ott hagyta az öregembert, aki alig tudta türtőztetni magát. Ismét eltelt egy nap, s az asszony megint nem adott el egy könyvet sem.

Az öregember, görbe botjával alig tudta türtőztetni magát, amikor a korosodó fogoly könyveket kért. Mégis mit gondol ez a tudós népvezér a József-kaszárnyáról? Mégis mit gondol ez a rebellis magyar néptribun, tán könyvesboltban van? A néptanító, ha könyveket nem, de papirost, pennát és kalamárist mégis csak kapott. A néptanító, ha könyveket nem, de hitveséhez leveleket, verseket és kisebb beszélyeket mégis csak írhatott. Az öregember, délelőtt, alig tudta türtőztetni magát, amikor sűrűn benézett a korosodó fogolyhoz, aki nem tudta mire vélni az idős börtönőr hirtelen zavarát. Az öregember, délután, görbe botjával szalutált a korosodó fogoly előtt, aki még mindig nem értett semmit, mígnem kinyílt a börtönajtó. – Az Ura szabad ember! – kiáltotta Nyáry Pál az őt kísérő egyszerű asszonynak és a meglepett fogolynak. A néptanító magához vette irományait, s a Nyáry Pált követő éljenző tömeg élén ott hagyta a szalutáló öregembert, aki alig tudta türtőztetni magát. Ismét eltelt egy nap. Az utolsó nap. Az első nap. 1848. március 15-én, a felforgató néptanító elhagyhatta börtönét, a József-kaszárnyát.

 

 

„Könyvet tessék! Könyvet vegyenek!“

 

 

Az öregember görbe botjával tréfásan megfenyegette a másik öregembert, aki alig tudta türtőztetni magát. Emich Gusztáv könyvkiadó és antikvárius megértette a néptanító türelmetlenségét, hisz mégis csak nyolc évet rejtőzött házuk alatt, egy maga csinálta veremben, lóvá téve ezzel az összes titkos „polizájt“. A háza népe meg gyarapodott, az érkező két kicsiny leány miatt az egyszerű asszonyt kikezdte a szóbeszéd, míg az ura bujdokolt, mit művelt távollétében ez a félcédulás! Emich Gusztáv könyvkiadó és antikvárius igyekezett meggyőzni kollégáját, hogy a lázítás kora elmúlt, a néptanító írja meg szabadságharcos emlényeit, írjon kellemes beszélyeket, falusi életképeket; a könyvek manapság szép, emlékezős visszatekintések a dicső revolúcióra, nem tüzes csóvát hányó, forradalmi röpiratok.

Az öregember görbe botjával dühösen megfenyegette a másik öregembert, aki alig tudta türtőztetni magát. A néptanító nem értette az ódonkönyv-kereskedő és kiadó türelmetlenségét, hisz mégis csak nyolc évet rejtőzött házuk alatt, egy maga csinálta veremben, lóvá téve ezzel az összes titkos „polizájt“. A háza népe, az érkező két kicsiny leánnyal gyarapodott, az egyszerű asszony becsülete helyreállt, mégsem tudott eladni egyetlen kéziratot sem! A néptanító igyekezett meggyőzni kollégáját, hogy ő nem írhat emlényt, nem írhat beszélyt, nem írhat mást, csak amit írhatik. Hiába bújt elő ő a föld alól, ha írásai még ott rejteznek; több mint tíz évvel a revolúció után, még mindig aktuálisak azok a tüzes csóvát hányó, forradalmi röpiratok. Nemsokára ismét eltelt egy nap. Az utolsó nap. Az első nap. 1860. március 15-én a felforgató néptanítónak vissza kellett térnie börtönébe, a József-kaszárnyába.

 

 

„Könyvet tessék! Könyvet vegyenek!“

 

 

A csaknem teljesen vak öregember görbe botjával óvatosan felült ágyában. Néhány napja feküdt, mert nehezére esett a járás, vállán hordott könyves batyuját is alig vitte már. Most mégis felült, ám nem azért, hogy felkeljen. Hitvesétől, a szelíd Teréztől, akit ő tanított a betűvetésre, kedves könyveit kérte, hadd sorakozzon dunnáján az a sok régi iromány, megannyi „nép-iratka“. Tán azt hitte, hogy ódonkönyv-kereskedő, aki ponyván árulja portékáit, vagy ismét könyves házaló, mint még a napokban is, az Üllői úton. Mind az öt gyermekét eltemette, barátai rég nem élnek, Nyáry Pál is, több mint tíz éve már, hogy Pest legmagasabb épületéről megölte magát. A szelíd Terézen kívül csak könyvei maradtak, azok a könyvek, amelyek nem kellettek sem Emichnek, sem Heckenastnak, sem senki másnak. Ha nem is látott, de illatáról, tapintásáról, fogásáról, a lapok zizzenéséről megismerte valamennyit. Erőtlen kezei között suhogtak az ódon oldalak, mintha elbúcsúzna mindegyiktől. Mikor a szelíd Teréz visszaért az orvossal, a néptribun, a csóvás ember nem szólt többé. Karjai az utolsó görcsben összehúzódtak, mintha átölelné vagy megáldaná az ágyhuzaton tisztelgő betűseregletet. Eltelt az utolsó nap.

 

 

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása a „csóvát hányó, gyutacsos“ emberre, a néptanító Táncsics Mihályra emlékezett. Táncsics Mihály 1799. április 21-én született, különös módon, 1871. április 21-én, ugyanezen a napon vetette mélybe magát Pest legmagasabb épületéről, a börtönajtaját kinyitó nyáregyházy Nyáry Pál is. Kék virág emléküknek.

 

Táncsics Mihályról és Nyáry Pálról az alábbi linkeken olvashatnak:

http://www.nevpont.hu/view/11556

http://www.nevpont.hu/view/11571 és

http://www.nevpont.hu/view/11572

 

A kép forrása:

 

http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=48857

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: nevpont.hu 2016

×

Földieknek látszók

Női szentek és boldogok

Legújabb könyvemben tizenkét különös sorsú, közismert, mégis ismeretlen 10–13. századi női szent, boldog és boldog emlékezetű nő életútja szerepel. A szentekről és boldogokról azt hihetnénk, hogy önmegtagadó, imádságos, nem egyszer aszketikus életük kiáltó ellentétben állt világi kortársaik tevékeny mindennapjaival. Valójában valamennyiük élete küzdelmes volt, tele gyarlósággal, hibával, szerencsés és szerencsétlen döntések sorozatával, rendkívüli jellemük azonban a magyarság sorsdöntő pillanataiban felülemelkedett minden addigi kétségen és korláton. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint a három évszázadon át uralkodó Árpád-ház, talán egyetlen történelmi korszakban sem élt annyi női szent és szent életű női hitvalló, mint az Árpád-kori Magyar Királyság területén. Az uralkodói dinasztia szentjein kívül könyvem megemlékezik a keresztény hitet a külhonban terjesztő magyarországi uralkodónőkről és fejedelemasszonyokról is.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált album kedvezményes áron, 5942 forintért megrendelhető a vevoszolgalat@kossuth.hu emailen.

Kozák Péter
a Névpont szerkesztője