Tamási Áron: Himnusz szamárral
Tamási Áron: Himnusz szamárral

2022. május 19. Csütörtök

Tamási Áron: Himnusz szamárral


Akkor este legények ittak és adomáztak Farkaslakán, a korcsmában. Rajtuk ült a szegénység átka, mint a keselyű. Keseredetten énekeltek, és döngették az asztalt. Hajnalig azonban ki haza, ki menyecskéhez, ki leányhoz elment. Négyen maradtak csak sokára, három fiatal és egy vén szénégető legény.

 

 

– Az úgy vót, kezdé a nagy bajuszú székely legény, hogy Demeter Gábor három évig vót talián fogságban, még a nagy háború idején. Aztán a rengeteg úton valahogy mégis hazaért, s bizony könnye is kicsordult Demeter Gábornak, mikor a határbeli földek után meglátta a templomtornyot. Lopva ment, mint a tolvaj, nehogy az emberek, ha egy szóra is, lefogják. Amúgy sem vót nagyon beszédes ember Demeter Gábor, most azonban nagyon igyekezett, hogy újra meglássa kicsiny házát és persze asszonyát, Sárit. Kicsi háza felett kerítés vót, arra felhágott, s túlfelől leesett. Azonban «jaj« helyett azt mondta nevetve: «Ház!« Hanem aztán megdühödött Demeter Gábor, mert nem látta odabenn a rendet, az életet, a gondosság nyomait. A kicsi udvart látta burjánban bokáig, a csűrt nagy szájakkal a fedelén, s a házat vetkezés alatt. És mindent, ami még vót, cudarul. Cudarabbul, mint ember valaha láthatta. Biz Sárit sem látta ám sehol… Az ajtónak rontott, de az engedelmesen kinyílt: szégyenében, kifosztottan állott a szoba is. Régi levegővel. Néptelen csenddel. Ahogy körülhordozta szemeit, egy nagy darab papirost látott lámpának támasztva az asztalon. Odament lassan, elromlott arccal, s hát valami óriás papírzacskó vót az, amilyenbe lisztet vagy pityókát csomagol a bótos. De mintha írás lett volna rajta: «Nem győztelek várni! Sári.« Majd szájához emelte a papírzsákot, felfújta feszesre, s a térdéhez suvasztotta hirtelen, hogy nagyot csendült a levegő. Utolsó lőtt a katona.

 

 

– Aztán az úgy vót, folytatá egy másik, keszegarcú székely legény, hogy Demeter Gábor harmadnap beszólt az öreg szomszédnak, hogy ügyeljen a házra, mert ő biz bemegy a városba! «Oszt szőke lész-e, mint a Sári?« «Biz, én azt nem tudom, de négy lába lesz, azt bizton tudom!« Elhallgatott erre a bolond beszédre a szomszéd. Demeter Gábor pedig tudta, hogy messze kell mennie, mert e környéken szamarat ember nem látott még soha. Csak ahol oláhok vagy szászok laknak, ott honolnak azok a hasznos nagyfülűek. Háromszor három napot vót oda a Demeter Gábor. Vasárnap reggel azonban egy szép bakszamarat vezetett bé a faluba. Éppen virágvasárnap volt: az a hozsannás nap, amelyen az elveszett régi időben, egy szamárral bévonult Krisztus az ő városába, amely Jeruzsálemnek hívatik. Úgy ám, Demeter Gábort is körülseregelte a falu gyermekhada, sőt felnőttek is ragadának utána. De ezek nem üdvöt kiáltottak, hanem csúfolódást, nem éneket, nem hozsannát, hanem epét és ecetet. Hanem aztán megdühödött a falu népe, mert, hogy Demeter Gábor bizony szekérkéje elé fogta a szamarat, ilyen csúfot pedig mégsem űzhetnek egy székely faluban. «Ád-é tejet a nagyfülű?« «Ád bizony, mindennap szamártejben fürdök!« «Aztán ismeri-é az ábécét?« «Úgy ám, ez bizony olyan öreg már, hogy apáddal járt egy oskolába!« Imígyen megfelelt bizony minden csúf szóra Demeter Gábor, ám hogy a szamár még mindig a faluban vót, háromszor három hét után maga a jegyző hívatá Demeter Gábort.

 

 

– Aztán az úgy vót tovább, veszi át a szót a harmadik nyurga legény, hogy a jegyző felszólítá Demeter Gábort, hogy három napon belül tüntesse el azt a szamarat. «Zúgnak miatta! Még rád mennek, s felaprítanak!« Hanem aztán megdühödött erre Demeter Gábor. «Ha sokat lármáznak, még társat veszek neki!« Több se kellett a falunépnek, mert hamar kitudódott ám, hogy Demeter Gábor még egy szamárra vágyik. Két fiatal legény, virtusnak vadjai, tán épp ebben a korcsmában vigadoztak. Mohón itták a bort, s az ital égette őket, mint a vér. Még csak az kéne! Még egy szamár! Betörtek hát Demeter Gábor portájára, hogy végezzenek a kiszolgált katonával, ám végül meghőköltek: embert nem ölnek. Elég lesz, ha a szamárral végeznek, bémentek hát a kicsiny pajtába, ahol ott állt a szamár nyugodtan. Szálat gyújtott a legény, hogy meggyújtsa az állat farkát; s meghajolva, vigyori pofával odatartotta a lángot. Abban a pillantásban úgy mellbe rúgta a szamár, hogy nyekkenve a hídlásra esett. A másik ordított a rászakadó setétben egyet, rá nagyot bukott a küszöbnél; de felugrott, s a kapunak vette sietve az utat. A nagy zajra Demeter Gábor is felriadt, s meglátá a pajtában a legényt, akinek felsőteste, megrontott melle, csupa vér vót. Hamar szalmát vetett bőven, s ráhúzta valahogy, ingét kigombolta, vederben vizet hozott, s mosni kezdte a félighót betörőt. Így virradt meg, s hajnalban emberek jőnek, s látták, hogy Demeter Gábor szamara agyonütötte a legényt. Hívatták a jegyzőt. «Mondtam Neked Demeter Gábor, hogy tüntesd el ezt az állatot!« A jegyző intett a vele érkezett csendőrnek. Ráültették Demeter Gábort a „gyilkos“ szamárra, úgy vitték körbe házról-házra, faluról-falura, falu népe, háza népe nagy-nagy örömére. A szamár nézte a sokadalmat, a füleit hátra- a farkát felcsapta, egyszerre kiugrott a tömeg közül, és vágtatni kezdett Demeter Gáborral a hátán, mint egy paripa! A csendőr vállához emelte puskáját, hogy nagyot csendült a levegő. Utolsót lőttek a katonára.

 

 

– Aztán, hosszú csend után, megszólalt a negyedik, az eddig szótlan, öreg székely legény. «Bizony nem igaz ennek a fele sem! Úgy ám, az nem szamár vót, hanem egy óriási nyúl! Demeter Gábor sem ülhetett rajta, mert elhalt az a nagy háborúban! Nem ember ült azon a vágtató állaton, hanem maga az Antikrisztus!« A sok ital égette már az öreg székely legény mellét. Kigombolta hát mentéjét; felsőtestén, roncsolt mellén, még mindig jól láthatóak voltak azok a rég begyógyult, durva sebek…

 

 

Himnusz szamárral. A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása, egy kevéssé ismert novellája felidézésével, az 1966. május 26-án elhunyt íróra, Tamási Áronra, emlékezett.

 

 

Kék virág Tamási Áron emlékének.

 

 

Az alábbi linkeken olvashatnak Tamási Áronról:

 

http://www.nevpont.hu/view/7364

http://www.nevpont.hu/view/11621

 

A kép forrása:

 

http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/img/3_153a.jpg

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: nevpont.hu 2016

×

Földieknek látszók

Női szentek és boldogok

Legújabb könyvemben tizenkét különös sorsú, közismert, mégis ismeretlen 10–13. századi női szent, boldog és boldog emlékezetű nő életútja szerepel. A szentekről és boldogokról azt hihetnénk, hogy önmegtagadó, imádságos, nem egyszer aszketikus életük kiáltó ellentétben állt világi kortársaik tevékeny mindennapjaival. Valójában valamennyiük élete küzdelmes volt, tele gyarlósággal, hibával, szerencsés és szerencsétlen döntések sorozatával, rendkívüli jellemük azonban a magyarság sorsdöntő pillanataiban felülemelkedett minden addigi kétségen és korláton. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint a három évszázadon át uralkodó Árpád-ház, talán egyetlen történelmi korszakban sem élt annyi női szent és szent életű női hitvalló, mint az Árpád-kori Magyar Királyság területén. Az uralkodói dinasztia szentjein kívül könyvem megemlékezik a keresztény hitet a külhonban terjesztő magyarországi uralkodónőkről és fejedelemasszonyokról is.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált album kedvezményes áron, 5942 forintért megrendelhető a vevoszolgalat@kossuth.hu emailen.

Kozák Péter
a Névpont szerkesztője