A Normafa legendája

Valamikor régesrégen, a mai Budai-hegység keleti részén állt egy Viharbükk névre hallgató terebélyes öreg bükkfa. Ez a bükkfa olyan nagyon öreg volt, hogy még maga Mátyás király és népes kísérete is hűsölhetett árnyékában. Neve sem lett véletlenül Viharbükk, hisz’ évszázadokon át állta nemcsak az idők és a történelem viharát, de egyéb pusztító kezek „gondoskodását” is. A különösen sokat szenvedett magányos óriás köré a tizenkilencedik században már rendszeresen elzarándokoltak kiránduló társaságok, más vidám és bohém közönségek és persze főképp’ pesti és budai szerelmespárok. Nem sok idő múlva szokássá vált, hogy ifjú hölgyek és lovagjaik, esetleg ismert delnők és széptevő uracsok, a Viharbükk terjedelmes kérgét kedvesük kezdőbetűivel jelölték meg, néha még titkos üzeneteket is elrejtettek a famatuzsálem körül.

Valamikor a tizenkilencedik század elején erdélyi színészek gyermekeként megszületett Klein Rozika. A kisleány anyja, gyermeke megszületése után azonnal egy zsidó muzsikus feleségére hagyta a csecsemőt, akit a mostohaszülők nagy szeretetben neveltek fel. Rozika csilingelő hangjára hamarosan nemcsak a nevelőszülei figyeltek fel. Ifjú Schodel János énekmester a hamar felserdülő gyermek hangképzésében, majd magánéletében is egyre jelentősebb szerepet játszott. A tizenöt éves fiatalasszony már Schodelné Klein Rozália néven indult meghódítani a bécsi josephstadti, a pest-budai, a hamburgi és a kolozsvári publikumot. A hódítás sikeresnek bizonyult, a teátrumok mindenütt lelkes üdvrivalgással fogadták a még mindig csak tizenéves dívát. A gyönyörű nővé fejlődött énekes hölgy élvezte a sikert és a férfitársaságot, szerette ha kitartóan udvarolnak neki. A legkitartóbb lovagnak nyáregyházi Nyáry Pál – Nyáregyháza főjegyzője, a későbbi márciusi forradalmi radikális politikus – bizonyult.

Valamikor az 1830-as években normanapoknak hívták azokat a napokat, amikor a római katolikus egyház érvényes rendelete szerint minden mulatozás és vigasság tiltva volt. Hamvazószerdán, Úrnapján, Kisasszony Napján és egyéb, ma már tán alig ismert ünnepen a színházak is zárva tartottak. A komédiások bohém és zajos seregét azonban a zenés összejövetelektől nehezen lehetett távol tartani. Vidám „teátristák” lepték el a budai hegyeket, leginkább a Viharbükköt, amely hatalmas lombkoronájával akár száz embernek is enyhhelyet nyújtott. A normanapokon a színészek csak egymást szórakoztatták, no meg a legállhatatosabb udvarlókat. Schodelné – aki ekkor már elvált a férjétől és elfogadta a deli Nyáry Pál közeledését – 1837-ben énekelte el először Vincenzo Bellini Norma című operája címszereplőjének, „Casta Diva, che inargenti queste sacre antiche piante” azaz „Szűzi Istennő, aki beezüstözöd ezeket a szent, öreg fákat” áriáját. Az ifjú Nyáry Pál a Viharbükk árnyékában, egy ilyen normanapon adta át a színház közönségdíját, egy ezüst sarlót szépséges szerelmének, Schodelnének. A meghatott Rozika a társaság unszolására dalra fakadt, csodaszép hangján újra elénekelte a lázadó druida pap leányának, Normának áriáját. A Normafa elneveztetett.

Valamikor így mesélték a névadó százados bükk legendáját. Persze könnyen lehet, hogy mindez egészen másképp’ történt.

A legendák már csak ilyenek…