(1895. március 12. Dés, Szolnok-Doboka vármegye – 1966. május 4. Budapest): orvos, neurológus, egyetemi tanár, akadémikus.

Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte, ahol elsősorban Lechner Károly hatására érdeklődése a pszichiátria felé fordult. A trianoni országvesztés után 1920-ban a budapesti lipótmezei elmegyógyintézetben dolgozott, 1926-ban a szegedi tudományegyetemen magántanárrá habilitálták. 1931-től ismét a lipótmezei elmegyógyintézetben működött már mint osztályvezető főorvos, ez alatt a szűk tíz év alatt megszervezte a hárshegyi gyógyintézetet is. 1939-ben az angyalföldi elmegyógyintézet igazgató főorvosává nevezték ki, élete utolsó másfél évtizedében, 1951-től, a budapesti egyetemi Pszichiátriai Klinika klinikaigazgató és tanszékvezető egyetemi tanára volt.

Pszichiátriai diagnosztikával, patopszichológiai alapkutatásokkal, elmebetegek rehabilitációjával, skizofréniakutatással foglalkozott. Alig van olyan pszichiátriai kórkép, amelynek ne szentelt volna tudományos közleményt, ám van olyan is, amelyet ő írt le elsőként: a paralysis progressiva skizofréniás típusát, a postschizophreniás paranoiát. Részt vett a kardiazol, illetve az elektrosokk-terápia klinikai kidolgozásában, elsőként írta le a skizofrénia struktúraelméletét. Különösen értékesek a híres emberek klinikai kórképeire vonatkozó megállapításai. Semmelweis Ignác, Ady Endre és mások idegrendszeri kórképeit, mindenekelőtt a dementia luetica tüneteit vizsgálta.