Kertész Imre és Czeizel Endre
Kertész Imre és Czeizel Endre

2021. október 21. Csütörtök

Kertész Imre és Czeizel Endre

Kaddis


Klein Adolf, a legendák szerint, az 1880-as években, szülőfalujából, Pacsáról, mezítláb gyalogolt fel Budapestre. Megtetszett neki az akkori Kerepesi (a mai Rákóczi) úton lévő rövidárubolt, ahová fel is vették kereskedősegédnek. Beválhatott, mert nemsokára a tulajdonos leányát, Hartmann Rozáliát (akit a családban Zelmának hívtak) is feleségül vette. Klein Adolf ügyes rövidáru-kereskedő volt, hamarosan önálló boltot nyitott, szintén a Rákóczi úton, s a csillogó-villogó üzlet az 1910-es években hét kereskedősegédet foglalkoztatott. A nemzeti érzelmű Klein Adolf az első világháború kitörésekor Kertészre magyarosította nevét, s 1914-ben már az egyik kereskedősegédje, fia, Kertész Imre volt. Kertész Adolf igaz hazafiként egész vagyonát hadikölcsönökbe fektette, ami anyagi vesztét okozta, tragédiáját fokozta elsőszülött fiának halála. Kertész Imre elsők között vonult be katonának és 1917. május 5-én hősi halált halt.

 

 

Kertész Lászlónak, Kertész Adolf másodszülött fiának, fakereskedése volt a józsefvárosi Koszorú utcában, egy tágas pincehelyiségben, ahol deszkarakások sorakoztak. Nem ment jól az üzlet, sokszor még a bizományba, a nagykereskedőtől kapott árut sem tudta kifizetni. Kertész László mégis igyekezett egyetlen fiának, a háborús hős testvére után elnevezett Imrének jó apja lenni: sokat foglalkozott a kisfiúval, gyakran vitte sétálni, kirándulni, igaz a vásárfia általában elmaradt. Kertész Imre csak Buchenwaldból történt hazatérése után tudta meg, hogy apja is a holokauszt áldozata lett. A visszaemlékezések szerint, Kertész László az Ausztria felé hajtott zsidók egyik csoportja közé keveredett. A kis csoport egy rövid időre Sopronkőhidán, a település alatt meghúzódó barlangrendszerben szállt meg. A további erőltetett menetelésre képteleneket, így Kertész Lászlót is, Felsőrákoson gyilkolták meg, 1945. március 22-én.

 

 

Kertész Imre, Kertész László egyetlen gyermeke, 1943-ban, harmadikos gimnazista korában levente lett, sárga karszalaggal. A német megszállás után, a korábban kezdődő nyári vakáció idején, minden leventének munkahelyet kellett választania. Ez amolyan fiatalkorú munkaszolgálat volt. Kertész Imre a csepeli Shell Kőolajfinomító Művekhez került, ahol kőművesekkel dolgozott együtt. A zsidók csillagos házakba költöztetése után, mostohaanyjával és annak testvérével, Bien Lajossal lakott a férfi Vas utcai lakásában, innen járt be dolgozni. Kertész Imre még nem volt tizenöt éves, amikor a csepeli Shell Kőolajfinomító Művektől hazafelé menet rendőrök feltartóztatták, és tizennyolc társával együtt átadták a csendőrségnek. Társaival együtt egy transzporttal Auschwitzba, Buchenwaldba, majd Zeitzbe, utóbb ismét Buchenwaldba szállították. Társai közül egyedül ő maradt életben: a halottak között fekvő, csontvázsovány fiút, egy túlélő szerint, egy jeges pocsolyából mentették ki.

 

 

Kertész Imre Sorstalanságának főhőse, Köves Gyuri, lágerbeli tapasztalatai alapján, a cukor- és a marharépa közül az utóbbit részesítette előnyben. A marharépát jobban szerette, mert ez levesebb, s többnyire méretre is nagyobb. Sokszor már a puszta látvány, olykor a hosszúkás üvegből kiemelt, hosszú zöldbabok felismerése is hathat a falat és korty szenzációjának erejével. A műhelybeli táplálkozó munkás egy idő múlva elfordult a ténykedését vágyakozva szemlélő Köves Gyuritól, aki természetesen megértette, hogy mindezt emberségből tette, jóllehet Gyuri szerette volna megmondani neki, csak nyugodtan, csak tovább, hisz maga részéről a látványt is sokra tartotta, a semminél ez is több, bizonyosképpen. Köves Gyuri, a halál torkából megmenekedvén, a hullaszállító kordén tett „utazása“ közben, a fanyar szagú levegőben, a távolból, semmi kétség, marharépaleves illatára ismert. S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, az esztelenségétől szégyenkezve mégiscsak egyre ilyen szavakat mormolt: szeretnék kicsit még élni ebben a „szép koncentrációs táborban“.

 

 

Kertész Imre Sorstalanságában szembeállítja a sorsot és a szabadságot, mint két, egymást kizáró jelenséget. Ha sors van, akkor nem lehet szabadság, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors; azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors. Ha elfogadjuk tehát a sorsot, akkor feladjuk szabadságunkat. Ha viszont élni akarunk a szabadságunkkal, akkor akár árthatunk is sorsunknak. A szabadság éhsége.

 

 

Czeizel Endre utolsó kreatológiai könyvében viszont úgy véli, hogy a géniuszokra éppen az a jellemző, hogy sokszor még balsorsukból is képesek értéket alkotni, élve az ember szabad akaratából következő szabadsággal. A haláltáborból visszatérő Köves Gyuri nemcsak gyűlölettel gondol vissza kínzóira és társai gyilkosaira, hanem képes még az ottani „boldog“ pillanatokat is felidézni. Az éhség szabadsága.

 

 

(2016. március 31-én elhunyt az egyetlen magyar Nobel-díjas író, Kertész Imre. Czeizel Endre sorselemzésének részleteivel az 1935. április 3-án született, és tavaly elhunyt genetikusra is emlékeztünk.)

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Esszé

Megjelent: élő emlékezet 2016