Illem, sport és divat 4.
Illem, sport és divat 4.

2022. május 19. Csütörtök

Illem, sport és divat 4.

„Amazonok“ a századfordulón (19–20. század)


A kerékpár

 

 

„… a nők, társas életünk nélkülözhetetlen fűszerezői eltéve korcsolyáikatmagukra hagynak. Nincs semmi sport, melyben velünk együtt részt vennének éséletet öntenének józanabb időtöltésükbe.”1

 

 

Boér Ernő véleménye ez a fenti idézet a nők sportjairól a Herkules egyikszámában. Láttuk, hogy Boérnak mennyire igaza volt, hisz valóban hölgyeinkfélretéve a korcsolyát, a jégpályát felcserélték a táncteremmel, majd a báli idényvégén szinte teljesen hátat fordítottak a sportolásnak. Mire elérkezett a tavasz, azigazi „sportsaison”, a nők leszámítva néhány sportladyt be is fejezték a sportolást.Boér csüggedten állapította meg, hogy a hölgyek nyári sportmulatságaigyakorlatilag kimerültek a kirándulásokban, amelyek nagy evést-ivást, legfeljebbtáncot jelentettek a szabadban.2 Tánc a szabadban! Ebből arra is következtethetünk, hogy a női sport – amennyiben ‘sportnak’ lehet tekinteni a szó mai értelmében – kizárólag társasági keretek között zajlott. Ezt láthattuk a korcsolyánál, a táncnál, de ez érhető tetten a nők nemtornázásánál, a torna iránt tanúsított ellenszenvüknél is. A hölgyek tehát olyan sportot űztek, amely beleilleszkedett a szalonok világába, nem sértette a korabeli ízlést és nem üzent hadat semmilyen előítéletnek!

 

Vajon illik-e a hölgyeknek kerékpározni? A Herkules munkatársa a már többször idézett Wohl Jankát, „egy nagyvilági hölgyet”, egy népszerű irodalmi szalon vezetőjét faggatott ezzel az érdekes kérdéssel.3 A kérdésfeltevés is már sokat elárul a korról! Az újságíró nem az iránt faggatózott, hogy egészséges-e, hasznos-e a kerékpározás, hanem arra kíváncsi, hogy illik-e a hölgyeknek? Wohl Janka teljes meggyőződéssel vallotta, hogy illik, hisz „alig van koronás női fő, alig van a világon királyi vérű hercegnő, aki nem biciklizik egész suite-jével együtt”!4 Wohl Janka úgy igyekezett megnyerni a hölgyközönséget ennek az új sportszernek, hogy királyi és hercegi kedvtelésnek állította be ezt a sportágat, továbbá azt is hangsúlyozta, hogy igen kecsesen lehet a gépről le- és felszállni.5

Az 1896-ban megindult Kerékpár Sport rögtön az első számában nagy cikket közölt Nők a kerékpáron címmel.6 A szerző szintén azzal érvelt, hogy a Bois de Boulogne-ban vagy a londoni előkelő Battersea Parkban már veszélyes a gyalogséta, annyira elterjedt a kerékpározás.7 A Kerékpár Sport nem egyszer név szerint is megemlítette azokat az ismert személyeket, akiknek kedvelt időtöltése volt a biciklizés. Az 1897-es II. évfolyam egyik számában hírcsokrot közölt előkelő „koronás női főkről”, akik kerékpároznak. „A szépséges olasz királynő és bájos menyének legkedveltebb időtöltése a kerékpározás.”8 Megtudhattuk, hogy Beatrix angol hercegnő „özvegysége bánatát veloczipédezéssel igyekszik elűzni.”9 S az is kiderült ebből a kis összeállításból, hogy Metternich hercegnő, „aki színésznői fényes talentumát bizonyos kényes korabeli hiányosságok miatt nem csillogtathatta”10 a kerékpározásban kedélyes szórakozást talált. Vagyis a korabeli újságok királyi példákkal igyekeztek eloszlatni a minden újdonság iránt önkéntelenül is keletkező bizalmatlanságot, s megpróbálták a kerékpározást a szalonlátogató hölgyekkel elfogadtatni. Ebben elsősorban a hölgyek hiúságára számíthattak. Az elmúlt századvég kiváló újságírója, Speidl Zoltán nyíltan be is vallotta, hogy elsősorban a hölgyek hiúságára „apellált”, amikor cikket írt a női kerékpározás érdekében.11 Speidl tudta, hogyha a nők eme „szeretetreméltó kedves hibáját” veszi célba nagyobb sikert arathat „minden színfalhasogató argumentumnál.”12 Speidl szerint a kerékpár a legjobb szépítőszer, határozottan állította, hogy jobb mindenféle Margit créme-nél, Liliom arckenőcsnél, Créme Pompadournál.13

 

A kerékpáros hölgyek szépsége eltért a dekadens írók szépségeszményétől. A kerékpárosnőknek nem volt filigrán, törékeny babatermetük, nem voltak rezgő orrcimpájuk, keskeny halványpiros ajakuk („amely idegesen harapdáltatik”), nem voltak betegesen zöld reflexekben égő szemük, egyszóval nem voltak azonosak a kor szépségideáljával, „a kétlábú, idomtalan, rosszul emésztő bagollyal!”14 Speidl Zoltán maró gúnnyal említette a kor sápadt asszonyait, leányait helyükbe egy telt idomú, „kaczkiás termetű”, pirospozsgás, egészséges életteli nőt állított, aki olyan „mint egy hamvas kajszibaraczk” vagy olyan „mint egy tejbe mártott pünkösdi rózsa.”15 Kérdés, hogy a kortól meglehetősen idegen, példaként állított „hamvas kajszibaraczk” mennyire vonzhatta a „dekadens orrczimpájú” filigrán olvasókat?! A Kerékpár Sport, a Herkules, s mindenek előtt maga Speidl Zoltán mindent elkövetett a női kerékpározás népszerűsítéséért. A hölgyek azonban különösebben nem érdeklődtek a kerékpársport iránt sem. A biciklizni kívánó múlt századvégi dámák ugyanolyan illempróbáló dilemma előtt álltak, mint az a néhány tornázni óhajtó kortársuk vagy majd mint látni fogjuk az a maroknyi, az előítélettel mit sem törődő úszónő. A fejtörést a kerékpáros ruházata okozta, s az a dilemma, hogy kerékpározhat-e egyedül egy nő?

 

A kerékpáros hölgyeket nagy nehézség elé állította a megfelelő, a kor erkölcseit nem veszélyeztető öltözék kiválasztása. A nadrágot a korízlés sehogy sem tudta elfogadni, míg a szoknyába öltözött kerékpárosnő meglehetősen pikáns látványt nyújtott, ahogy ez Vezekényi Ernő cikkéből is kiderült.16 Vezekényi az elmúlt századforduló ismert kerékpárosa volt, s a Kerékpár Sportban beszámolt egyik női tanítványa kalandjáról. A sikkes sporttársnő sötét szoknyában, világos derékban és zsirardi szalmakalappal a fején lassú tempóban haladt Vezekényi mögött.17 Néhány pillanat múlva „a járókelők ajkán az elragadtatás <ah!> felkiáltása” hallatszott.18 A csodálatot egy egészen gyenge „szellőlebbenés” váltotta ki, a légvonat ugyanis felhajtotta a díva szoknyáját, aki miután kezét a kormányrúdról levenni nem tudta, hirtelen leszállt a gépről.19 Azóta a bájos hölgy – ha hinni lehetett Vezekényinek – csakis nadrágban ment sportolni. A szerző megállapította még, ha könnyű a szövet, könnyen bánt vele a szellő, „ami sok alkalmatlanságot szerzett”, ha viszont nehéz szövetből készült a szoknyadressz, akkor akadályozta a könnyed mozgást, megnehezítette a „pedálok nyomását”, s rendkívül alkalmatlannak bizonyult a fel- és leszállásnál.20 Wohl Janka a kerékpáros hölgyeknek bokáig érő, nem túl bő, tűzdelt angol aljat javasolt.21 Az alj alá pedig testhez simuló lovaglónadrágot ajánlott.22

 

A nadrágöltözék azonban nagyon nehezen terjedt el. A Kerékpár Sport állandóan cikkezett a célszerű nadrágkosztüm érdekében. Az egyik számban egy névtelen szerző foglalta össze a hölgyek „czélszerű” öltözetét.23 A magát megnevezni nem kívánó újságíró abból indult ki, hogy a hölgyek a kerékpárt úgy ülik meg, mint a férfiak a lovat, ebből pedig az következett, hogy nadrágot kell viselniük.24 Méghozzá olyan nadrágot, amely bő, redős, s nem akadályozza a lábakat a szabad mozgásban.25 A törzsre fűző nélküli bő ruhát, gyapjú szövetű blúzt, a fejre kalapot vagy ellenzős sapkát tanácsolt.26 A hölgyek ezen kívül még könnyű fátyolt is hordtak, amely megóvta az arcot a portól. Speidl Zoltán szokásos szarkasztikus stílusában állt ki a nadrágkosztüm mellett.27 Speidl idézte Flammariont, a kor népszerű francia csillagász-íróját, aki szerint többet ér egy csinos boka a csipkék között, mint egy láb az otromba „pantalonban”.28 A kerékpározás férfi ellenzői Speidl szerint a szemérem nevében utasították el a nadrágkosztümöt, inkompatibilisnek tartották a női erénnyel a férfinadrág viselését. De a „szemérem hypokratái” ezt rafinált egoizmusból tették, ugyanis nem akarták megfosztani magukat „azon ingerlő kísértéstől, melyet a szoknya csipkehabja között elrejtett formás boka okoz, s melyet a leplezetlenül hagyott lábikra megszüntet!”29

 

Speidl miután megvédte a kerékpáros hölgyek nadrágviseletét, szinte futurista dicséretet zengett a kerékpárról. A kerékpár bár túlságosan merev geometriai vonalakat tüntet fel és bántóan éles „silhouette-t” alkot a „nickeltől” és az „emailtől”, mégis csinos, sőt akár tetszetős is lehet.30 A vasparipa a legjobban kifejezte a gyorsaság eszméjét. A két egyforma kerék a finom, idegesen vibráló küllőivel és az erőből és könnyedségből eredő harmónia oly szépséget teremtett, amely fölött nem lehet vitatkozni.31 A nyugalomban lévő kerékpár a legszükségesebbekre redukált állag, váz, ám a kerékpáros hölgyek, akik – természetesen – nadrágot viseltek igencsak „aesthetikus” látványt nyújtottak, amint „felpattantak helyes kerékpárjukra”.32 Azok a hölgyek viszont, akik szoknyát viseltek kerékpározás közben, azok halványak és elcsigázottak, lankadtak, hajuk lekonyult, tincsekben csüng az arcukba.33 Olyanok „mintha porrátört gipsszel volnának telehintve”, porréteg borítja fekete ruhájukat és „piszkos ujjuktól czirmos blouseuk fehér piqué-je”.34 Speidl nagyon is tisztában volt a kor képmutató erkölcseivel tudta, hogy a tradíciókhoz való ragaszkodás, amely elutasította a nadrágviseletet, nem több mint álszentség. Speidl hevesen támadta a „szemforgató konvencziót”, amely erkölcstelennek bélyegezte a kerékpáros hölgyek ruházatát. A szemérem nevében „toporzékoló pipogya lelkületű félkegyelműek” tudták a legjobban, hogy a szoknyát öltő kerékpárosnők sokkal csábítóbb látványt nyújtottak, mint nadrágba bújó kortársaik.35 Vezekényi a szoknyát épp a jó ízlés és a kor erkölcse miatt utasította el és paradox módon épp a jó modor késztette, hogy felülemelkedjen a kor előítéletein és síkraszálljon a kerékpáros hölgyek praktikus nadrágruházatáért.

 

Vezekényi cikkén érződött, hogy nagyon komoly gondot okozott számára, hogy ebben a nadrág–szoknya-vitában a nadrágkosztüm elsőbbségét hirdesse. Miután a nadrágruha előnyeit eléggé hangsúlyozta, azt is megállapította, hogy ő nem ellensége a szoknyadressznek.36 Amikor azt javasolta, hogy a hölgyek rövidebb sétára szoknyát, hosszabb túrára vagy falusi kirándulásra nadrágot öltsenek,37 szinte érezzük a kor ellentmondásai között vívódó, kompromisszumot kereső szerző lelkiismeretének küzdelmét. Ezzel szemben Speidl sajátos, gúnyos jelzőkkel díszített stílusával minden aggályoskodást félretéve durván támadta a kor előítéleteit, nevetségessé tette az ellenkezők banalitásait és bírálta mindazokat, akik nem mertek „letérni a megszokás szélesre taposott ösvényéről.”38 Kuriozitása miatt érdemes még megemlíteni a Herkulest, amely a szoknya–nadrág-kérdést meglehetősen különösen, de a korra igen jellemzően próbálta megoldani.39 A rövid cikk szerint a női „veloczipédezéssel” az a baj, hogy a nőnek okvetlenül nadrágot és rövid szoknyát kell hordania. E „toilette” miatt (!) az utcán nemigen kerékpározhat a hölgy rendes kétkerekű velocipéden, hisz előfordulhat, hogy „a parányi lábacskákból többet is elárulhat, mint amennyi szabad volna.”40 Ezen a komoly dilemmán egy olyan találmánnyal kívántak segíteni, amelynél „a nő alsó testét egész szekrény takarta”, s ez a szerkezet nemcsak az „indiskret szemektől”, de a sártól is megóvta a kerékpárost.41

 

A másik súlyos problémát az az elterjedt nézet okozta, hogy a nő egyedül nem mehetett sehová. Láttuk, hogy a felcseperedő leánygyermeket nevelők, bonne-ok figyelték, akik mindenhová elkísérték. A fiatal leányt a gardedám mutatta be a társaságnak, s nem illett az ifjú hölgynek egyedül mutatkoznia, felügyelet nélkül közlekednie. A Kerékpár Sport hol megszűnő, hol újjáalakuló, rendszertelenül megjelenő melléklete volt a Kerékpáros Hölgyek Lapja. Az 1897-es I. évfolyamban (a mellékletet külön számozták!) egy ismeretlen, Mimi aláírású nyílt levél jelent meg a szerkesztőhöz.42 Mimi megállapította, hogy Magyarországon még mindig nagyon kevés a kerékpárosnő. A kerékpározás csak lassan terjedt a hölgyek között, s ennek csak részben oka az előítélet. Mimi leveléből kiderült, hogy csak a bakfislányok, a fiatalasszonyok és a „rövid házas” menyecskék bicikliztek, s a kerékpározni kívánó nők csakis a kert, a park zárt útjaira vagy a falu és a fürdő közötti „marschrútákra vannak szorítkozva”43 Mimi soraiból arra is következtethetünk, hogy a kerékpározás elsősorban a főúri családok hölgytagjainál volt népszerű, hisz biciklizésre alkalmas tágas kerttel vagy parkkal csakis a felső osztály rendelkezhetett. A levélből az is világossá vált, hogy a család igyekezett leánya kerékpáros szenvedélyét a nyilvánosság elől elzárni.

 

Ennek feltehetőleg több oka volt. A család nem akarta, hogy leánya nyilvánosan, merész kerékpáros ruházatban mutatkozzon. A másik okról maga a szerző tudósított, amikor a levélben arról írt, hogy nagyobb kirándulásoknál a kíséret nem megoldott. Mimi kijelentette, hogy a mamát csak nem kényszerítheti, hogy gépre üljön, az pedig igencsak furcsának tűnt volna, ha a nevelőnő ülne a vasparipára!44 Mimi nem értette, hogy miért nem kerékpározhat kedvére egyedül? E szokatlanul bátor következtetésre jutó levélre a lap következő számában „egy gouvernante” válaszolt.45 A nevelőnő természetesen nem értett egyet Mimivel, s úgy vélte, hogy „a nő mindig csak nő marad, s bizonyos társadalmi megszorításoknak alá van rendelve, szabadságát korlátlanul nem élvezheti.”46 Ha a sétánál, a gyalogjárásnál alkalmazni kell a kíséretet, akkor nem nélkülözhető a gardedám a kerékpározásnál sem, hisz a leány itt sokkal több veszélynek, összeütközésnek van kitéve.47 A gouvernante ezután megkérdezte, hogy miért nézne ki furcsán a nevelőnő a kerékpáron? A gardedámot a gépre nem a „sportszenvedély emeli”, hanem a kötelességérzet.48 De van más módja is a kötelező kíséretnek: a kerékpározó hölgyet „illő távolságban” követheti a kerékpáron ülő inas vagy komornyik!49

 

Talán nem túl merész következtetés, hogy az elmúlt századvég hölgyeinél a sport nem versenyzést jelentett, hanem olyan mulatságot, ahol a nő kedvére egyedül is szórakozhatott, olyan mulatságot, ahol a gardedám vagy a mama csak távolról figyelte, hogy leányát férfiak vették körül, olyan mulatságot, ahol a kialakult illemszabályok figyelembe vételével órákon át kedve szerint táncolhatott vagy korcsolyázott. A kerékpár, mint a gyorsaság szimbóluma – ahogy Speidl Zoltán lelkes sorokban rajongott ezért az új sportszerért – szintén az ‘egyedüllét’, a ‘szabadság’ asszociációját keltette, ám mégsem válhatott népszerűvé. A kerékpározás sajátos, merész öltözetet kívánt, továbbá teljesen lehetetlenné tette a szülői, illetve a nevelői felügyeletet (bár láttuk, akadt volna olyan harcias „gouvernante”, aki a rábízott leány erkölcseit védve maga is gépre ült volna!).

 

A kor tehát súlyos akadályokat állított a kerékpáros hölgyek elé, ebből következik, hogy számuk nagyon kevés volt: a Kerékpár Sport kb. 1000-re becsülte a velocipédező nőket.50 Az Aradi Kerékpáros Club hivatalos közlönye, a Kerékpáros Ujság minden számban közölte az egyleti tagok névsorát. A női osztály mindössze öt működő és három pártoló tagból állt az 1893-as év elején.51 (Ugyanakkor a klub 108 működő és 32 pártoló férfi tagról értesített.)52 Az aradi kerékpáros hölgyek száma csak lassan emelkedett, az év közepén 17 sporttársnőt tartottak nyilván.53 Más klub adatait nem ismerjük, s nem tudni, hogy a Kerékpár Sport milyen forrás alapján tudott 1000 női kerékpárosról. Ez az 1000 fő – ha az adat hiteles – nagyon kevés, s ennek is csak egy töredéke versenyzett!

 

Vajon milyen versenyeket rendeztek az elmúlt századvégen a biciklistáknak, elsősorban a maroknyi elszánt kerékpárosnőnek? Egy kerékpáros verseny a 19. század végén általában egy ünnepélyes megnyitóval, felvonulással kezdődött, ezt követte a nyitóverseny, majd a juniorok versenyére került sor. A főverseny mindig a szeniorok (felnőttek, haladók) küzdelme volt, amit egy vegyes verseny követett, végül a programot a vigaszverseny zárta. A ‘junior’ elnevezés nem feltétlenül a versenyzők ifjúsági korát jelentette, gyakran a kezdő kerékpárosokat hívták így. Női kerékpáros versenyt a lehető legritkábban rendeztek. A kerékpáros hölgyek leggyakrabban csak a megnyitó seregszemlében kaptak helyet, mint pl. az 1898-as nagyváradi versenyen, ahol a Nagyváradi Kerékpáros Egylet hölgytagjai „a felvonulásban virágokkal szépen díszített gépeken vettek részt”, s „a sok látogató taps és kitörő éljenzéssel fogadta a gyönyörű csoportot.”54 A Kerékpár Sport legelső száma közölte Kinderberg Alice „bájos kisasszony” képét, akit méltán tiszteltek „a versenyek terén elért sikereiért is.”55 A lap azonban csakis a hölgy két évvel korábban aratott győzelmeit idézte fel, „mivel Horvátország területén tavaly [1895-ben] hölgyek részére nem tartottak versenyeket!”56

 

Nemcsak Horvátországban, de az Osztrák–Magyar Monarchia más területein is rendkívül ritka volt a női kerékpáros verseny. Nagybecskereken 1898-ban rendeztek női versenyt, de mindössze hárman indultak el, a győzelmet Klees Pepike „újvidéki kisasszony” szerezte meg.57 Két évvel korábban Pécsett rendeztek hölgyversenyt. A tudósító megállapította, hogy a verseny igen szépen sikerült. „Igaz, hogy a közönség szemében kissé szokatlan volt a férfi gépeken ülő hölgyek küzdelme.”58 Csupán két bátor hölgy nevezett, a győztes Haupt Margit lett.59 Szintén 1897-ben, Temesvár volt a házigazdája egy női versenynek. Ezúttal 1000 métert kerekeztek a hölgyek, s Kohn Róza bizonyult a leggyorsabbnak.60 Feltehetőleg a legrégebbi „nemzetközi” női kerékpáros versenyt Magyarországon, 1896 májusában, Szombathelyen tartották.61 A táv 2000 méter volt – a cikkből az is kitűnt, hogy ez 5 körnek felelt meg! – s az első három helyen osztrák hölgyek végeztek. A győzelmet egy bizonyos Aminka szerezte meg,62 s igen elgondolkodtató, hogy a tudósító a győztes neve után zárójelben megjegyezte, hogy álnév!63 Vagyis az első helyen végzett bécsi hölgy nem mert a saját nevén versenyezni!

 

Ezzel a néhány eredménnyel majdnem az összes elmúlt századvégi magyarországi női kerékpáros verseny győzteseit felsoroltam. A versenyeken mindössze 3–4 hölgy indult, sőt az sem volt ritkaság, ha a verseny résztvevők hiányában elmaradt.64 Az a néhány kerékpáros hölgy a velocipédezést nem sportnak, nem versenyzésnek tekintette, hanem társasági mulatságnak. A női kerékpáros versenyeket a népszerű szaklap, a Kerékpáros Sport is elvetette. Hasonló problémával találkozunk, mint korábban a női tornával kapcsolatban. Akkor, a tornamesterek támogatták a női tornát, de elutasították a versenyzést. Vezekényi Ernő pártolta a nők kerékpározását, de óva intette a hölgyeket a kerékpárversenyektől, mert az véleménye szerint határozottan káros az egészségre!65 A Kerékpáros Hölgyek Lapja közölte egy „falusi műkedvelő” kerékpáros kisasszony levelét (a nyílt levél a kor elterjedt, népszerű újságírói fogása volt), amelyben a szerző, Ella úgy vélte, hogy a nő csakis igazi kedvtelésből ülhet kerékpárra … „másrészt az is bizonyos, hogy a kerékpározás népszerűségét inkább a túrázás kedvtelése, mint a versenytér használata van hivatva terjeszteni.”66 Szintén a Kerékpár Sport „tudományosan” megállapította Nők a kerékpáron című cikkében, hogy a biciklizés nem más, mint olyan „gyalogolás” amikor a biciklista aránytalanul kevesebb lábmozgással több utat tesz meg aránytalanul kisebb idő alatt. A szerző azt bizonyította, hogy egy pedállépés megfelel a gyalogos ember két lépésének, és csakis ez lehet a helyes arány.67 A kerékpározás csak akkor káros, ha a kerékpáros „túllicitálja a helyes arányt” és az „expressvonattal konkurrál.”68 Az „expressvonattal való konkurrálás” valószínű, hogy a versenykerékpárosokra vonatkozott.

 

A Kerékpár Sport igyekezett megkedveltetni a hölgyekkel a kerékpározást, de nem támogatta a női kerékpáros versenyeket. A női kerékpározást a lap szerette volna népszerű társasági szórakozássá tenni, főúri és „koronás” példákkal törekedett minél több hölgyet megnyerni, ám a női kerékpáros versenyekről elég szűkszavúan tudósított. Annál nagyobb teret szentelt az Abbáziában ekkor nagyon elterjedt kerékpáros ünnepélyek leírására.69 Stefánia főhercegnőt egy Petrovits nevű fiumei kereskedő tanította meg „sickesen” kerékpározni.70 A főhercegnőnek annyira megtetszett ez az új sporteszköz, hogy a szeszélyes főrend ráunt a lawn-teniszre és átpártolt a kerékpárhoz. A főhercegnő az Angiolina nevű villában lakott Abbáziában, s a villa előtt „színgazdag” kerékpáros ünnepélyeket, felvonulásokat tartottak.71 Fiuméből külön hajókat indítottak a fürdő felé. A kikötőben pedig 1 forint 20 krajcárt kellett befizetniük, hogy megtekinthessék a színpompás eseményt.72 A fürdőhely különböző részein kis virágos bódékat állítottak fel, ahol „virágdobálásra” illatos jázminokat, orchideákat és rózsákat árusítottak természetesen borsos áron.73 A főhercegnő, leánya a „bájos” Erzsébet hercegnő, valamint a kisleány „játszópajtása”, a minden korabeli sportban járatos Széchenyi Alice kisasszony a villa nyílt, utcára néző folyosóján foglalt helyet.74 Az ünnepély a kerékpárosok felvonulásával vette kezdetét. A férfiak „a sapkáikat lengették”, a hölgyek pedig „meghajolással vonultak el” az Angiolina villa előtt.75 A felvonulás után három sportegylet küldöttsége két remek csokrot nyújtott át Stefániának és Erzsébetnek.76 A Gotterhalte felhangzása után a kerékpárosok csatakiáltással üdvözölték a jelenlévőket, amit újabb felvonulás követett.77 Sorban újra felvonultak a kerékpárosok „és az <Elővigyázat> jelszó figyelembe vételével” a virágokat Stefánia és leánya felé dobálták.78

 

A korabeli tudósítónak borzasztóan tetszett ez a szokatlan jelenet, mert apró részletességgel számolt be a kis Erzsébetről, aki „pajzán jókedvvel” szórta szintén a virágokat és „messze hallható volt csengő, gyermekes kaczaja”, amikor jól arcon vágott egy-egy kerékpárost. Édesanyja pedig odaszólt „a kis Elsének”, hogy vigyázzon, úgy dobjon, hogy az ne fájjon!79 A kölcsönös virág- és konfettidobálás után egy órás szünet következett, minden bizonnyal kifáradtak „a sportolás” résztvevői. A program pontban 5 órakor a Lawn Tennis Club „aszfaltozott játszó helyénél” folytatódott, szerzőnk szerint „hajmeresztő” mutatványokkal. Előbb Honek Károly „dilettáns műkedvelő produkálta magát.”80 Ha hinni lehet a tudósítónak, akkor Honek úr csaknem fekve gurult végig a sima aszfalton, majd állva vágtatott végig a „köröndön”, végül megfordította a kerekeket és úgy nyargalászott körbe.81 Honek Károly után egy alig 17–18 éves fiatalember Kleemann Viktor a magaskerékpáron múlta felül elődjét, „valóságos jockei mutatványokkal” szórakoztatta a közönséget.82 Kleemann produkciója után francia négyes következett kerékpáron. A férfiak fekete szalmakalapot, a nők fátyolt és hosszú kék ruhát viseltek, s a Kerékpár Sport cikkírója szerint „tánczteremben ilyen szabályos négyest aligha láthatni.”83 Az ünnepélyt kettős műkerékpározás fejezte be, de a program ezzel még nem ért véget, a kerékpáros mutatványok után táncestéllyel zárult a nap.

 

A kerékpáros ünnepet a lap részletező aprólékossággal írta le, mert a kerékpározást úgy tekintette, mint egy nagyszerű új mulatságot. A Kerékpár Sport úttörő szerepet játszott a sportszer megkedveltetésében, a hölgyek velocipédezését azonban nem tekintette sportnak a szó mai értelmében. Örömmel és nagy terjedelemben ismertette meg az olvasókat az abbáziai kerékpáros ünnepély társasági eseményeivel, koronás női fők úri passziójaként állította be az elmúlt századvég új sportszerét, hogy megbarátkoztassa az előítéletek és a szokatlanság miatt húzódozó hölgyeket a kerékpárral, viszont elzárkózott a nők verseny-kerékpározásától. A kerékpáros ünnepélyeken nem szerepeltek versenyzők – főleg nem versenyzőnők! A közönség nagyszerű produkciókat, „jockei mutatványokat” láthatott, s nem versenyeket! A kerékpáros francia négyesben pedig azt a törekvést láthattuk, hogy a velocipédet a kor tánctermekben és szalonokban „sportoló” hölgyeivel elfogadtassák. A Kerékpár Sportnak tagadhatatlan érdemei vannak a velocipédezés népszerűsítésében. A lap azonban hű tükre a kor bizonytalan értékítéletének, a kerékpárról, illetve a kerékpározásról alkotott ellentmondásos véleményeknek. Nevezetesen annak, hogy az új divattal szemben a kortársak tanácstalanok voltak. Nem tudták, hogy minek tekintsék a kerékpározást: különleges attrakciónak, múló hóbortnak vagy érdekes mulatságnak? A felsorolt kváziszinonimák körülbelül meg is felelhettek a ‘sport’ szó elmúlt századvégi jelentéstartományának.84 A Kerékpár Sport minden kerékpárral kapcsolatos esemény hű krónikása lett, a cím a fejlécen nemcsak a korabeli helyesírás miatt íródott két szóba, hanem azért is, mert a lap nem elsősorban a mai értelemben vett ‘kerékpározás’ és ‘kerékpársport’ szaklapja volt. Ha tovább elemezzük a kerékpárünnep műsorát, láthatjuk a kor bizonytalanságait. A programban bravúros „nyargalások” kaptak helyet a kerékpáros társas tánc mellett. Egyfelől tehát az attrakció, a „show”, másrészt viszont a kor szokásainak szimulálása. Egyfelől a kuriozitás, a különlegesség, másrészt viszont az a törekvés, hogy a kerékpár is szalonképes legyen. Versenyzésnek azonban nyoma sincs a műsorban, ugyanakkor a szó szoros értelmében vett kerékpáros sportviadalok a 19. század 80-as–90-es éveiben is még ünnepséggel, kisebb felvonulással kezdődtek – ezzel is arra utalva, hogy a verseny, a küzdelem még meglehetősen ünnepélyes volt.

 

A Kerékpár Sport munkatársai rengeteget cikkeztek a női kerékpározásért is. A velocipéd amúgy sem egyértelmű megítélése a hölgykerékpározás esetében csak tovább bonyolódott a kor szigorú erkölcseivel. A lapban állandó téma volt, hogy illik-e a hölgyeknek a kerékpározás, s ha igen, akkor hol, hogyan, kivel és milyen ruhában szabad bicikliznie egy modern nőnek? A kerékpár különleges alakja miatt állandó tárgya volt az élclapoknak, s a karikaturisták sem kímélték a csábító látványt nyújtó biciklis dámákat sem. Nem volt kivétel a Kerékpár Sport sem, bár a lap igen dicséretesen támogatta a kerékpáros hölgyeket, de állandó melléklete a Karika-Vicz, szinte kizárólag a női kerékpárosokkal foglalkozott. Karikatúrái, viccei, bökversei csakis a hölgykerékpárosokról szóltak. Az őszinte népszerűsítés mellett a lap szerzői nem sajnálták tollukat, hogy majd’ minden számot meg ne töltsenek a hölgyek új divatját gúnyoló versikékkel, rajzocskákkal. Befejezésül álljon itt egy „költemény” mutatóba.85

 

Sport és szerelem

 

Egy úr kerékpározni indult

S egy bájos lányt velo-czipelle

Az úr neve Velo Czirill volt

A hölgyé meg Velo Cziczelle

 

Elegáns volt az ifjú ember

És sickes volt az ifjú delnő

Az úr fején velo-czilinder

A hölgy lábán velo-czipellő

 

A házak elmaradtak sorra

S Czirill szólt: Nem kell már vigyáznunk

Minek a bók, a velo-czikornya

Jer édesem, velo-cziczázzunk

 

Oly szépen kér, oly esdve nógat

Vasparipájához simulva

Oly nyájasan velo-czirógat

Hogy enged a velo-cziczuska

 

Virághullás és szívtörés volt

Hervadt virányon alkonytájban

S hibás csak a veloczipéd volt

Melyről e dalt velo-czitáltam

 

Jegyzetek:

1 Boér Ernő: Mit csinálunk, ha vége a jégnek? Herkules, 1886. febr. 21. 2. o. Boér ugyanitt a hölgyeknek a „nyilazást” javasolta.

2 Uo.

3 Wohl Jankát idézi Kő András: Drótszamár. Bp., 1980. 25–26. o.

4 Uo. 25. o.

5 Uo. 25. o.

6 Nők a kerékpáron. Kerékpár Sport, 1896. márc. 10. 4–5. o.

7 Uo. 4. o.

8 Kerékpár Sport 1897. febr. 10. 44. o.

9 Uo.

10 Uo.

11 Speidl Zoltán: Beszéljenek a mamával! Kerékpár Sport, Kerékpáros Hölgyek Lapja 1899. márc. 10. 102–103. o. Érdekesség, hogy a Kerékpár Sport 1896-ban alakult, de 1898-ban mégis az V. évfolyamát írta! Feltehetőleg több más lap összeolvadt, új számozás alatt. Speidl Zoltánról ld. Syposs Zoltán: Ez a szép játék. Arcok a magyar sport történetéből. Bp., 1976. 27–35. o.

12 Speidl i. mű 102. o.

13 Uo. 103. o.

14 Uo.

15 Uo.

16 Vezekényi Ernő: Hölgyek a kerékpáron. Kerékpár Sport, 1898. febr. 10. 35–36. o.

17 Uo. 36. o.

18 Uo.

19 Uo.

20 Uo.

21 Kő András i. mű 25. o.

22 Uo.

23 Nők a kerékpáron. 1. közl. Kerékpár Sport, 1898. nov. 10. 419. o.

24 Uo.

25 Uo.

26 Uo.

27 Speidl Zoltán: Hölgyek a kerékpáron. Kerékpár Sport, 1898. márc. 10. 72–74. o.

28 Uo. 72. o.

29 Uo.

30 Uo. 73. o.

31 Uo.

32 Uo. 74. o.

33 Uo. 74. o.

34 Uo.

35 Uo. 72. o.

36 Vezekényi Ernő i. mű 36. o.

37 Uo.

38 Speidl Zoltán i. mű 72. o.

39 Női veloczipéd. Herkules, 1884. jún. 3. 5. o.

40 Uo.

41 Uo.

42 [Mimi]: Levél a szerkesztőhöz. Kerékpár Sport, Kerékpáros Hölgyek Lapja, 1897. júl. 10. 253. o.

43 Uo.

44 Uo.

45 [Egy gouvernante]: A kíséretről. Válasz Miminek. Kerékpár Sport, Kerékpáros Hölgyek Lapja, 1897. aug. 10. 301. o.

46 Uo.

47 Uo.

48 Uo.

49 Uo.

50 Kerékpár Sport, Kerékpáros Hölgyek Lapja, 1899. jan. 10. 32. o.

51 Kerékpáros Újság. Az Aradi Kerékpáros Club hivatalos közlönye, 1898. ápr. 23. 4. o.

52 Uo.

53 Kerékpáros Újság. Az Aradi Kerékpáros Club hivatalos közlönye, 1899. júl. 2. 4. o.

54 A Nagyváradi Kerékpár Egylet pályaversenye. Kerékpáros Ujság. Az Aradi Kerékpáros Club hivatalos közlönye, 1898. jún. 18. 4. o.

55 Nők a kerékpáron. Kerékpár Sport, 1896. márc. 10. 5. o.

56 Uo.

57 Kerékpáros Újság. Az Aradi Kerékpáros Club hivatalos közlönye, 1898. máj. 21. 8. o.

58 Kerékpár Sport, Kerékpáros Hölgyek Lapja, 1896. aug. 25. 219. o.

59 Uo.

60 Uo. 222. o.

61 Nemzetközi verseny Szombathelyen. Kerékpár Sport, 1896. máj. 25. 99. o. A szombathelyi verseny résztvevői aztán Győrött is megküzdöttek egymással. Uo. 106. o.

62 Uo. 99. o.

63 Uo.

64 Pl. Elmaradt egy hölgyverseny Győrött. Kerékpár Sport, 1896. aug. 25. 216. o. vagy pl. 1897-ben a Sport–Világ siófoki távversenyére egyetlen hölgy sem nevezett. Kerékpár Sport, Kerékpáros Hölgyek Lapja, 1897. aug. 10. 300. o. stb.

65 Vezekényi Ernő i. mű 35. o.

66 Ella levelei. Kerékpár Sport, Kerékpáros Hölgyek Lapja, 1899. jan. 10. 32. o.

67 Nők a kerékpáron. 2. közl. Kerékpár Sport, 1898. nov. 25.

68 Uo.

69 Uo.

70 [Lili]: Abbáziai sportlevél. Kerékpár Sport, 1897. márc. 10. 73. o.

71 Kerékpár Sport, 1897. febr. 10. 40. o.

72 [Lili]: Abbáziai sportlevél. Kerékpár Sport, 1897. márc. 10. 73. o.

73 Uo.

74 Uo.

75 Uo.

76 Uo.

77 Uo.

78 Uo.

79 Uo.

80 Uo.

81 Uo.

82 Uo.

83 Uo.

84 Bánhidi Zoltán: A magyar sportnyelv története és jelene. Bp., 1971 című művében 15–36. o.-n a ‘sport’ szó jelentéstörténetét kísérte nyomon. A 21–23. o.-n a ‘sport’ szó 19. századvégi jelentéstartományát vizsgálta. Itt Bánhidi elsősorban a szó korai ‘játék, szórakozás, mulatság’ jelentését hangsúlyozta, ugyanakkor rámutatott a szó jelentésbeli bizonytalanságaira is.

85 F. L.: Sport és szerelem. Kerékpár Sport, 1896. jún. 25. 153. o..

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Tanulmány

Megjelent: Illem, sport és divat. „Amazonok” a századfordulón (19–20. század) Bp., Viktória Kiadó, 2004)

×

Földieknek látszók

Női szentek és boldogok

Legújabb könyvemben tizenkét különös sorsú, közismert, mégis ismeretlen 10–13. századi női szent, boldog és boldog emlékezetű nő életútja szerepel. A szentekről és boldogokról azt hihetnénk, hogy önmegtagadó, imádságos, nem egyszer aszketikus életük kiáltó ellentétben állt világi kortársaik tevékeny mindennapjaival. Valójában valamennyiük élete küzdelmes volt, tele gyarlósággal, hibával, szerencsés és szerencsétlen döntések sorozatával, rendkívüli jellemük azonban a magyarság sorsdöntő pillanataiban felülemelkedett minden addigi kétségen és korláton. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint a három évszázadon át uralkodó Árpád-ház, talán egyetlen történelmi korszakban sem élt annyi női szent és szent életű női hitvalló, mint az Árpád-kori Magyar Királyság területén. Az uralkodói dinasztia szentjein kívül könyvem megemlékezik a keresztény hitet a külhonban terjesztő magyarországi uralkodónőkről és fejedelemasszonyokról is.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált album kedvezményes áron, 5942 forintért megrendelhető a vevoszolgalat@kossuth.hu emailen.

Kozák Péter
a Névpont szerkesztője