Illem, sport és divat 2.
Illem, sport és divat 2.

2022. május 19. Csütörtök

Illem, sport és divat 2.

„Amazonok“ a századfordulón (19–20. század)


A tánc

Első pillantásra talán meghökkentőnek tűnik, hogy a magyar hölgyközönség sportjai között külön fejezetet szentelek a táncnak, a báloknak. Valóban nem lehetne semmi keresnivalója a táncnak ebben a munkában, ha a ‘sport’ fogalom ugyanazt jelentette volna, a 19. század 80-as–90-es éveiben, mint amit ma jelent. Manapság a sport ‘versenyszerű tevékenységet’, ‘meghatározott szabályok között űzhető testgyakorlást’ jelent. A századvégi–századeleji értelmezés azonban nem lehetett hasonló. Porzsolt Lajos a Herkules legelső számában megpróbált definíciót adni a ‘sport’ fogalomnak:1 „Dolgozni kedvtelésből és játszani testedző játékot: ez valódi sport. Dolgozni vagy játszani tisztán anyagi haszonért: ez vagy hamis sport vagy megélhetési mód.” Porzsolt óvta a fiatalokat a „túlhajtott mutatási vágytól és tündöklési vágytól,” mert „a nyerészkedési vágy azon kóros állapot, amelytől őrizni kell minden egészséges alapon nyugvó test és lélekedző egyesület működését.”2 A szerző tehát különbséget tett a ‘versenyzés’, a szó mai értelmében használt ‘sport’ és a ‘testedzés’, a kedvtelésből űzött játék között. A ‘sport’ tehát elsősorban „kedvtöltést”, mulatságot jelentett, s a ‘mulatság’ fogalmába a vadászat, az atlétika, a tánc, de még a tűzoltás3 (!) is beletartozott. Nem véletlen említem a tűzoltást. A kor egyik ismert lapjának, a Sportnak (!) a fejlécén ez a szöveg állt: „A tűzoltás, vadászat, czéllövés, halászat, lóverseny, torna, vívás, úszás, csolnakázás, korcsolyázás és táncz közlönye.”4 Ez a tömör megfogalmazás el is árulta, hogy a kortársak mindenféle testmozgást beleértettek a ‘sport’ fogalmába. Ha a ‘sportot’ úgy kezeljük, mint egyfajta mulatságot, vagyis ‘szórakozást’, ‘kedvtelést’, ‘időtöltést’ értünk alatta, s nem ‘versenyzést’, ‘erőpróbát’, ‘küzdelmet’, akkor talán érthető, hogy a hölgyek sportjai között a tánc is helyet kaphat.

Hölgyeink tehát táncoltak, sőt a tánc „a jó modor, a társadalmi míveltség elengedhetetlen követelménye volt.”5 Aki nem tudott táncolni, az társasági analfabétának tűnt. Egy másik Porzsolt, Porzsolt Jenő szerint a tánc a hölgyek testgyakorlatai közül az első helyen állt.6 A tánc kényszerítő erő volt, a tánctudás vezetett a jobb úri „salonokba”, a fiataloknak pedig a korcsolyapályán kívül a táncterem jelentett még újabb találkozási helyet. A táncokat azonban valahol meg kellett tanulni. Vajon hogyan folyt az elmúlt század végén a tánctanítás? Erre vonatkozóan érdekes cikket találtunk Pásthy Károly tánc- és illemtanár tollából.7 Pásthy leírta, hogy az „iskolai év elkezdtével” a táncmesterek házról-házra jártak, hogy tanítványokat szerezzenek. Ilyenkor a táncmester önmagát dicsérte, fűt-fát ígért, hogy a „tánctanulásra képes”gyereket megnyerje. Ez az öndicséret azonban együtt járt a kolléga ócsárolásával is. Vagyis a tánctanítás első lépése a „tanítvány-fogdosás” volt.8

A tánctanítás a mester házában, ritkábban vendéglői helyiségekben folyt. A vagyonosabbak viszont a felfogadott tánctanító tudományát saját tágas termeikben kísérhették figyelemmel. Az otthoni táncoktatás az előkelő sznobságon kívül még azzal az előnnyel is járt, hogy a lánykákat egy pillanatig sem téveszthették szem elől. A tánctanítás 6–10 hétig tartott9, s elsősorban a tánciskolai oktatás a korabeli illemet nagy megpróbáltatások elé állította. A korabeli „tánczmester” szomorúan állapította meg, hogy a „legtöbb hátrány és baj azon körülményből származott, hogy a fiúk és a leányok együtt tanultak táncolni.”10 Fájdalom, már a kisebb tanulófiúk között is találkozott „a koraérettség és a blazirtság jeleivel”, sőt az ún. suhancz-tempó már a nagyobbacska iskolás lányoknál is fel-feltünedezett.11 Vajon mi késztette a jeles nevelőt ilyen dühkitörésre? Ezek a koraérett fiatalok rendetlenkedtek, fegyelmezetlenkedtek, s arra a leánykára, amelyik nem ment el velük táncolni „a legocsmányabb fali irodalmat bosszúeszközül használták.”12 Az ilyen otromba feliratokkal pedig minden tánciskola megtelik egy-egy „saison” alatt. Pásthy táncmester úr pedig csak tovább sorolta keserű tapasztalatait, csak úgy „sírt” a panaszoktól az egész cikk: hisz a leánykák ügyetlenebbek a fiúknál, s nem egyszer „megszégyenülésnek vannak kitéve”, aztán a fiúk nem átallanak a vonzóbb kisleányokkal táncolni, s azokban a lányokban, kik netalán „külső megjelenésöknek kevésbé csinos volta miatt mellőztetnek”, már zsenge korukban felébred „az irigység kígyója.”13 Végül a tánctanító azt javasolta, hogy a fiúk és a lányok külön táncoljanak, s azáltal, hogy ilyenkor a férfi szerepeket is meg kell tanulniuk, az nem baj, ezzel a lányka csak ügyesedik, viszont „nem zsenírozza” senki.14

A mester – meg nem valósult – javaslatából és bánatos soraiból sok mindenre következtethetünk. A korabeli fiatalember vagy ifjú hölgy életét különböző illemkönyvek és társasági szokások egyéb tilalomfái ugyancsak megkeserítették. Egy magára csak kicsit is adó előkelő nő nem sétálhatott egyedül, nyilvános helyeken – éttermekben, kávéházakban, színházban – szintén nem illett magányosan mutatkozni. A társalkodó nők, a gardedámok vagy később a férjek a hölgyeket mindenhová elkísérték, szemmel tartották. Csak két hely volt, ahol a lánykák valamivel szabadabban mozoghattak, ahol a korabeli illem is valamivel kötetlenebb volt: az egyik a korcsolyapálya, a másik a táncterem! Mindkét helyen a szigorú felügyelet valamit lazult, nem egyszer órákig is magukra maradtak a táncosok, illetve a korcsolyázók. A látszatszabadság persze nem járhatott szabadossággal, ám Pásthy táncmester úr panaszszavaiból kitűnt, hogy bizony némely ifjú a benne felgyülemlett és elfojtott indulatokon nem tudott úrrá lenni, „daczoskodott”, kellemetlenkedett vagy nyegle módon viselkedett.

A 6–10 hetes illempróbáló, mesterkeserítő gyakorlás után eljött a várva-várt nagy nap: a táncpróba. A táncpróba az ifjú (nem ritkán gyermek) lánykák életében igen nagy eseménynek bizonyult. A vizsga általában este 7 órakor kezdődött, s gyakran éjjel 2–3 óra után ért véget.15 A szülőkből álló közönség előtt zajló megméretésen pedig a kisleányokat fényűző ruhákba bújtatták, „s csak úgy szerepelt a csinosításnak minden módja, mint a felnőttek báljain.”16 A szülők nemcsak a gyermekeiket vizsgálták, de nagyon is szemmel tartották egymást. Pompás luxusruhákat készítettek csemetéiknek, „szegény kis leánykákat úgy kiforgatták eredeti formájukból, hogy szinte alig ismerték meg egymást.”17

A néhány hetes, sebtében elsajátított alapok és az általában kiválóan sikerült táncpróba után a fiatal „bálérett” lett. A báli idény a farsanggal együtt köszöntött be, vagyis a korcsolyaidényt szinte felváltotta. A bál óriási eseménynek számított minden család életében, különösen az első bál. A hölgyet, aki már úgy-ahogy megtanulta az alapvető táncokat ugyanis be kellett vezetni az előkelő társaságba. Tarr László kiváló munkájából nyomon követhetjük a fiatal lányok báli szokásait.18 Az első bálos ifjú hölgy fehér ruhát kapott, feltehetőleg azért, mert a fehér az érintetlenség, a szende szüzesség színe. A későbbi bálokon a fehér ruhát a halvány rózsaszínű vagy a nefelejcskék váltotta fel.19 Amikor közeledett a bál órája a család kocsiba szállt, lehetőleg landauerba, hisz a korabeli ruhákban nem nagyon lehetett – nem is illett! – gyalog menni. A báli ruhák a divat főbb irányait követték, ez a hölgyeknél krinolint, turnűrt és egyenes vonalat jelentett.20 A báli ruhák mély kivágásúak voltak, olyanok, amelyek a vállakat szabadon hagyták és sokszor mellőztek minden összeköttetést a toalett eleje és háta között.21 Ezt megkönnyítette a százszor elátkozott fűzőviselet, amely szilárd alapot biztosított a ruhaderéknak.22

A landauerből kiszálló családot a bálrendezők fogadták, akik rögtön átadták a táncrendet, amely minden bálnak elengedhetetlen kelléke volt. Korszakunk a bálok és a táncrendek virágkora. Ahogy elszaporodtak a bálok, úgy igyekeztek a bálrendezők is minél jobban kitenni magukért, minél jobban meghökkenteni a vendégeket.23 A bálrendezők valósággal licitáltak egymásra a szokatlanabbnál szokatlanabb alakú táncrendekkel.24 A jogászbálok táncrendje bárd-, mérleg-, paragrafusalakú volt, a bölcsészeké földgömb-, oklevél- vagy térképformát öltött, nem beszélve az orvosbál táncrendjéről, amely felvette a gégetükör, a sztetoszkóp vagy Aesculapius botjának alakját.25 A felsorolásból természetesen az is kitűnt, hogy a legjelentősebb bálokként a jogászbált, a bölcsészbált, az orvosbált emlegették, de híres volt még a Magyar Gazdasszonyok Bálja, a Nőképző Egylet bálja vagy a különböző vármegyei bálok is. Tarr László azt is kiderítette, hogy a családi jegy ezekre a bálokra 12 forintba került.26

Vajon miket táncoltak a fent említett ún. elitbálokon? Erre a kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy nagyon sok fajta táncot ismertek, s hogy mi szerepelt a táncrendben az általában bálonként különbözött. Viszont a rezgőcsárdás – ahol illett kurjongatni is! – a keringő, a polka és a francia négyes nem hiányozhatott a legjelentősebb bálokról.27 A szabály azt írta elő, hogy a „szünóráig” le kellett táncolni a kötelező „túrokat”, azután már nem illett bemutatkozni vagy először felkérni egy hölgyet.28 A szünetben a táncosok úgy-ahogy rendbe hozták magukat, kicserélték az átizzadt gallért, az elpiszkolódott kesztyűt, majd a büfében „soupéztek” vagyis másodszor is vacsoráztak.29 A szünet után aztán folytatódott a mulatság általában hajnalig. Saphir Imre tánc- és illemtanár a 20. század elején részletesen leírta a különböző divatos táncokat, könyvecskéje elé pedig – s vizsgálódásunkban ez az izgalmasabb – rövid bevezetőt írt Az illem a táncteremben címmel.30 Ebből a kis írásból kiderült, hogy a társadalmi érintkezés szabályai előírták, hogy a bálokban kinek, hogy illett viselkedni? Természetesen a férfinak kellett felkérnie a hölgyet, méghozzá úgy, hogy szerényen közeledett a kiválasztott felé. Két lépésnyi távolságban volt tanácsos meghajolni a hölgy előtt, s rövid szavakat illett intézni hozzá. A hölgyet – miután beleegyezett – kezénél fogva a táncsorba vezették, karonfogva csakis jó ismerőst volt szabad vezetni. A kiválasztott hölgy vissza is utasíthatta a felkérést, hisz gyakran előfordult, „hogy fáradtsága daczára tovább ostromolták.”31 Ilyen esetben a nő az őt először felkérő táncost még nem kosarazta ki, csak megkérte, hogy várjon pár percet, amíg kipiheni magát.32 Nyíltan nemet mondani feltűnően nagy modortalanságnak számított volna, mint ahogy az is az lett volna, ha az udvariasan leszerelt fiatalember újra próbálkozik. A felkérés egyszerűnek tűnt, ha a fiatalok már ismerték egymást, ha azonban ismeretlenek voltak a helyzet bonyolódott. Még a táncteremben sem illett valakit csak úgy megszólítani. Bálokban a rendezők mutatták be a táncost egy éppen nem táncoló hölgynek és a gardedámnak. Ez elég kínos feladatnak bizonyult, hisz – Saphir Imre szavaival élve – „kellő tapintattal kell eljárni, hogy csakis társadalmilag összeillő egyéneket mutassunk be egymásnak”!33 A hölgynek nem illett „kaczérkodnia”, tartózkodnia kellett mindenféle „arctorzítástól, kacsingatástól és hunyorgatástól”.34

Szóval, ha kicsit nehézkesen is, de megtörtént az ismerkedés és a felkérés. Körtáncnál a hölgy könnyed meghajlással fogadta a felkérést, s amint a táncos átkarolta azonnal bal karját a férfi könyöke fölé illesztette úgy, hogy a nő keze a csuklótól kezdve lankadtan a férfi karjától lefelé volt.35 Jobb kezét pedig a táncos bal kezébe tette úgy, hogy csak ujjai értek oda könnyedén.36 Ebből a kicsit körülményes leírásból az is világossá vált, hogy a korabeli illem a leghatározottabban tiltotta azt, hogy tánc közben a párok megfogják egymás kezét! Tilos volt továbbá az is, hogy a nő táncosa vállára hajoljon, de nem illett túl feszesen táncolni sem. Vagyis sem túl közel, sem túl mereven! Sőt némely nő affektálásból a fejét úgy hátravetette, hogy kibomlottak hajfürtjei, „s eszeveszett bacchánsnőhöz hasonlított.”37 A tánckönyv szerint nyugodtan kell a nőnek táncosa mozdulatait követnie, s így a táncoló pár „összhangzatosan” mozoghatott. A tánc után a férfi visszavezette párját a helyére, „helyre táncolta”, majd könnyű meghajlással megköszönte a táncot.38 Rendkívül nagy tapintatlanság, mondhatni faragatlanság volt a férfi részéről, ha a nőt a táncterem közepén hagyta, a hölgy részéről viszont legalább akkora modortalanság, mondhatni bárdolatlanság volt, ha tánc után a „toilette” rendezetlenné vált, vagy ha a „hajfodrozat” felbomlott.

Az illem tehát a táncteremben is érvényesült, a bálok mégis hihetetlenül népszerűek voltak. A fiatalok itt ugyanis egymással szórakoztak, órákon át „mulattatták egymást.” Maga az a tény, hogy a férfi és a nő egymással szemben, „kézközelben” szórakozott, jóllehet a hölgy csak ujjaival érintette könnyedén táncosát, valami egészen különleges varázst adott ennek a szórakozásnak. Az idézett tánckönyv el is árulta, hogy a férfiak nagy része afféle „leányvásárnak” tekintette a táncos mulatságokat, „s minden illem nélkül világosan kimutatta, hogy csak a parthiek után futkos.”39 A férfiak „blazírtsága” miatt egyre kevesebb a kedélyes, jóízű „mulatás.”40 No de a hölgyeket sem kellett félteni! Szintén Saphir Imre munkájából az is kiderült, hogy a bálozó leányok egy része nem törődött az illendőséggel, és feltűnő különbséget tett „nősülendő” és már nős férfiak között.41 A „nősülendő” mosolyt, szívélyességet és előzékenységet kapott az említett lányoktól, míg a már nős férfi kénytelen volt „durczás” feleletekkel beérni.42

A bálrendezőkre pedig kellemetlen kötelesség hárult. Ügyelniük kellett arra, hogy egyik hölgyet se hanyagolják el. A fiatalembernek a korabeli illem szigorúan előírta, hogy a neki bemutatott hölgyről tilos volt bármiféle véleményt nyilvánítania.43 De ez az „apró kellemetlenség” elenyészett amellett, hogy az elmúlt századvégi bálok a „parthie” után futkosó fiatal férfiak számára a szó szoros értelmében szűz vadászterületek voltak, s ezt mind a hölgyek viselkedése, mind a korabeli képmutató tánc- és illemkönyvek hallgatólagosan jóváhagyták.

A „bálkórságra” a kortársak (kórtársak?) is felfigyeltek. „Egy volt bálrendező” a Herkulesben megállapította, hogy a tánc is testgyakorlat, a bál is sport, de a mai bálozó ifjak tényleg sportot csinálnak a bálokból.44 A ‘sport’ szó másik jelentése is feltűnt itt, valamiből sportot csinál, azt jelenti, hogy ‚valamit hosszabb ideig, huzamosan űz.’45 A báli idény ugyanis kb. két hónapig tartott. A közép- és felsőosztály fiatal tagjainak életmódja ilyenkor átalakult, az egymást követő bálok miatt szinte minden második nap „éjjeleztek.”

Estétől reggelig táncoltak, reggeltől délig vagy estig aludtak, aztán újra hajnalig táncoltak. Ez az életmód még a legedzettebb atlétát is megtörné, nem hogy az amúgy is beteges ifjakat. A szerző megállapította, hogy „mind e bajokon” csakis a rendszeres testmozgás segíthet, illetve a versenyekre való készülődés, ám a báli idényben a tánc az egyetlen testgyakorlat.46 A versenyzés tehát még az ifjak körében sem volt túlzottan népszerű, nem hogy a nők között. Ugyanakkor azt is láthattuk, hogy a ‘sport’ szónak még milyen bizonytalan jelentéstartománya volt. A névtelen szerző a ‘versenyzést’ javasolta az ifjaknak a táncból „sportot csinálás” helyett!

A túlzásba vitt táncolás ellen hiába szólt higgadtan a már többször említett tánc- és illemtanár Saphir Imre, hiába intett óva Porzsolt Jenő,47 s az egykori szerzőket még sorra idézhetnénk. A hölgyek sportolása gyakorlatilag befejeződött a korcsolyaidényt felváltó báli szezon végén. A Herkules amellett, hogy többször kikelt a „bálpestis” ellen, megpróbálta a sportbálok megszervezését is.48 Talán a szerkesztők belátták, hogy a divat ellen felesleges hadakozni, egyszerűbb, ha a bálokból a sportegyletek is hasznot húznak. A sportlap javasolta, hogy a női nemet a sportnak a sportbálokkal lehet a legjobban megnyerni. „Ha van a bálunknak közönsége, bizonnyal a versenyeinknek is lesz, hisz … a nők ezt szívesen hallanák, mint egy kínálkozó új mulatság felemlítését.”49 A hölgyeket tehát nemcsak a sportolásnak igyekeztek megnyerni, de szerették volna elérni azt is, hogy a versenyeknek minél több hölgyközönsége is legyen. Ezt a sportbálokkal próbálták elérni, s a sportot úgy említették, mint egyfajta „mulatságot”, amelyre a hölgyek igencsak kíváncsiak lehetnek.

Az erőfeszítés azonban kudarcot vallott. Hölgyeink továbbra is csak korcsolyáztak és táncoltak, a sportpályákon, sem mint sportolók, sem mint nézők nem tűntek fel gyakran. A sportbálok is elég ritkák még, az egy Magyar Athletikai Clubon kívül egyesületeink nem rendeztek ilyet nagy számban.


Jegyzetek:

1 Porzsolt Lajos: A „sport”. Herkules, 1884. ápr. 3. 6. o.

2 Uo.

3 A tűzoltást gróf Széchenyi Ödön, Széchenyi István kisebbik fia szervezte „sportszerű” keretek közé. A tornaegyletek is felkarolták a tűzoltást. Ld. Siklóssy László: A magyar sport ezer éve. 2. köt. Széchenyi, Wesselényi és még egy nemzedék. 1820–1874. Bp., 1928.

4 Sport, 1876. 6. sz. 1. o.

5 Porzsolt Jenő: A tánczról. Herkules, 1887. febr. 13. 1. o.

6 Uo. Porzsolt Jenő szerint a tornázás minden testgyakorlatot, így a táncot is felöleli.

7 Pásthy Károly: Nevelés, táncztanulás, testgyakorlatok. 1. közl. Herkules, 1887. okt. 9. 3. o.

8 Uo.

9 Uo.

10 Uo. 4. o.

11 Uo.

12 Uo.

13 Uo.

14 Pásthy Károly i. mű 2. közl. Herkules, 1887. okt. 16. 4. o.

15 Pásthy Károly i. mű 1. közl. 3. o.

16 Uo.

17 Pásthy Károly i. mű. 2. közl. 4. o.

18 Tarr László: A délibábok országa. Bp., 1976.

19 Uo. 145. o.

20 Uo. 144. o.

21 Uo.

22 Uo.

23 Uo. 142. o.

24 Uo.

25 Uo.

26 Uo. 141. o.

27 Uo. 143. o.

28 Uo.

29 Uo.

30 Saphir Imre: Táncművészet. Tánckedvelők gyakorló könyve, Bp., 1909.

31 Uo. 20. o.

32 Uo.

33 Uo. 18. o.

34 Uo. 19. o.

35 Uo.

36 Uo.

37 Uo. 20. o.

38 Uo.

39 Uo. 19. o.

40 Uo.

41 Uo. 21. o.

42 Uo.

43 Uo.

44 Bálozó ifjúság. Herkules, 1885. febr. 3. 1. o.

45 Uo.

46 Uo. 2. o.

47 Porzsolt Jenő: A tánczról. Herkules, 1887. febr. 13. 1. o. Porzsolt itt az elharapózó bálszenvedély helyébe „vitézi őseink fegyvertánczát” ajánlotta.

48 A sportbálokról. Herkules, 1886. jan. 10. 6. o.

49 Uo.

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Tanulmány

Megjelent: Illem, sport és divat. „Amazonok” a századfordulón (19–20. század) Bp., Viktória Kiadó, 2004)

×

Földieknek látszók

Női szentek és boldogok

Legújabb könyvemben tizenkét különös sorsú, közismert, mégis ismeretlen 10–13. századi női szent, boldog és boldog emlékezetű nő életútja szerepel. A szentekről és boldogokról azt hihetnénk, hogy önmegtagadó, imádságos, nem egyszer aszketikus életük kiáltó ellentétben állt világi kortársaik tevékeny mindennapjaival. Valójában valamennyiük élete küzdelmes volt, tele gyarlósággal, hibával, szerencsés és szerencsétlen döntések sorozatával, rendkívüli jellemük azonban a magyarság sorsdöntő pillanataiban felülemelkedett minden addigi kétségen és korláton. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint a három évszázadon át uralkodó Árpád-ház, talán egyetlen történelmi korszakban sem élt annyi női szent és szent életű női hitvalló, mint az Árpád-kori Magyar Királyság területén. Az uralkodói dinasztia szentjein kívül könyvem megemlékezik a keresztény hitet a külhonban terjesztő magyarországi uralkodónőkről és fejedelemasszonyokról is.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált album kedvezményes áron, 5942 forintért megrendelhető a vevoszolgalat@kossuth.hu emailen.

Kozák Péter
a Névpont szerkesztője