(1242. január 27. Klissza [ma: Klis, Horvátország, Dalmácia] – 1270. január 18. Nyulak szigete):

szűz, domonkos rendi apáca, IV. Béla (uralkodott: 1235–1270) magyar király és Laszkarisz Mária (1206–1270) bizánci hercegnő leánya, Szent Kinga (1224–1292), Boldog Jolán (1235?–1298) és V. István (uralkodott: 1270–1272) magyar király testvére, Magyarország, Budapest és a Domonkos-rend védőszentje.

Árpád-házi Szent Margit története – akárcsak nagynénje, IV. Béla testvére, Szent Erzsébet története – már a születése előtt megkezdődött – a klisszai várban. Az Árpád-kori Magyarország történetének legnagyobb katasztrófája, a muhi csata (1241. április 11–12.) után IV. Béla feleségével, az áldott állapotban lévő Mária királynével elmenekült az országból. Béla családját Spalatóba (= Split) küldte, ám a helyiek azt tanácsolták a királynénak, hogy gyermekeivel a közeli, megerősített Klissza várába húzódjon vissza, ahol Osl nembeli Herbord comes, baranyai ispán őrizte és védelmezte a családot. Laszkarisz Máriának Béla királytól tíz gyermeke született, s a királynak a haza pusztulása feletti gyászát még az a családi gyász is fokozta, hogy kevéssel a csatavesztés után két leányát, Katalint és Margitot is elvesztette. A legenda szerint mindkét leányuk Klissza várában halt meg, testüket a spliti Szent Dujam (= Szent Duje) székesegyház főbejárata fölé elhelyezett kis szarkofágban helyezték el. A szülők megfogadták, hogy a szintén Klissza várában született gyermeküket Istennek szolgálatára ajánlják fel, és egyik elhunyt leányuk után Margitnak nevezik el.

IV. Béla Klissza várából továbbmenekült Trau (ma: Trogir, Horvátország, Dalmácia) várába, családját pedig a biztonságosabb Veglia szigetére (= Krk sziget) küldte. A tatár sereg váratlan – máig nem tisztázott – elvonulása után a család visszatért Klisszába, Margit hároméves koráig itt nevelkedett. A kisleány még beszélni is alig tudott, amikor – a fogadalomhoz híven – szülei Bodomér ispán özvegyére, Olimpiadisz (= Olimpiádesz) asszonyra bízták a veszprémi domonkosrendi Szent Katalin-zárdába (más adatok szerint Margit előbb a szávaszentdemeteri görög monostorban nevelkedett). Bodomér vagy Badomérey Tamás ispán halála után özvegye, Olimpiadisz asszony, akkor hétéves leányával, Erzsével, 1245 körül került a veszprémi zárdába. A görög származású Olimpiadisz lett a dajkája, nevelője, utóbb mestere Margitnak; leánya, Erzse pedig fontos tanúvallomást tett Margit szenttéavatási perében.

Margit – a kisgyermekkoráról fennmaradt hagyományok szerint – vallásos érzékenysége már ezekben az években is megmutatkozott. Még hároméves sem volt, amikor megjósolta édesapja, Béla király hadi győzelmeit és ellenfelei halálát. Erzse visszaemlékezése szerint egy esős napon, játék közben megkérdezte kis társaitól, hogy akarjátok-e, hogy kisüssön a Nap? Az igenlő válasz után a kisleány elvonult imádkozni, és csakhamar valóban napsugár ragyogta be azt a helyet, ahol éppen voltak. Egy másik tanú megemlítette, hogy már egészen kicsiny korában gyakran beszaladt a templomba imádkozni, ha bántották nem panaszkodott, csak akkor sírdogált, amikor pajtásai királynőnek „csúfolták”. Amikor először látott keresztet, az apácáktól megkérdezte, hogy mi az, és amikor Olimpiadisz asszony elmagyarázta neki, hogy ki és miért van rajta megfeszítve, a kislány keserves zokogásban tört ki.

Margit 1246-tól 1252-ig élt a  domokos rend veszprémi kolostorában, tízévesen költözött át a rend újonnan átadott, Nyulak szigetén lévő épületébe. A középkorban a Nyulak szigete egy kicsi, de nem lakatlan sziget volt Pest és az akkori királyi székhely, Óbuda között. A korabeli források szerint a XIII. század közepén a domonkosrendi apácáknak a boldogságos Szűz Máriáról elnevezett kolostorán és templomán kívül még a következő épületek álltak itt: 1. a premontrei szerzetesek szent Mihály arkangyalról elnevezett prépostsága; 2. A Keresztes Vitézek háza; 3. Az esztergomi érsek háza; 4. Imre király palotája; 5. A Ferenc-rendi minoriták kolostora; 6. A ciszterciták kolostora és 7. A pesti vendégek háza (amely a pesti polgároké volt). Követve a királyi példát, a legelőkelőbb családok leánygyermekei lettek az új kolostor legelső lakói. Már Margit életében ideköltözött öccsének, a későbbi V. István királynak szintén boldoggá avatott leánya Erzsébet is. Nemsokára a szigeten lévő épületek száma tovább bővült: IV. Béla a kolostor közelében építtetett magának egy újabb, fejedelmi palotát, hogy minél gyakrabban lehessen szentéletű leánya közelében.

Margit élete hátralévő részét a Nyulak szigetén lévő kolostorban töltötte, tanulmányairól Olimpiadisz asszonyon kívül Katerina soror cantrix gondoskodott, gyóntatója Marcellus atya volt. Margit tanulótársa Erzse, Olimpiadisz asszony leánya és Judita, Solt ispán leánya volt: közösen tanulták meg az ábécét, majd együtt olvasták az imádságokat, Jézus Krisztus életét; Katerina soror énekelni és diák nyelvre tanította őket. Az alapvető hitéleti tudományok közül Margit legszívesebben a szentatyák történeteit forgatta, nagy hatással volt rá Becket Tamás canterbury érsek (régi magyar hagiográfiai hagyomány szerint cantuariai Szent Tamás) önmegtagadó életmódja, aki korlátnoki (= kancellári) kinevezése után szakított addigi fényűző életével, előkelő ruházatát a legdurvább szerzetesi viseletre cserélte.

Margitot megdöbbentette Szent Tamás sorsa, többször is kijelentette, hogy ő is így szeretne élni. Szent Tamáson kívül még családjának szent emlékezetű elődeit, Szent Istvánt, Szent Lászlót és – mindenekelőtt legközelebbi rokonát – Szent Erzsébetet állította példaképül maga elé. A serdülőkorba jutó Margit kis cellácskájában sokat imádkozott, és a mindennapi életben is élen járt a legközönségesebb és legnehezebb munkák elvégzésében. Ócska, foltos ruhákban járva ápolta és gondozta beteg rendtársait, örömmel vállalta el a leghitványabb, legalantasabb feladatokat is: gyapjút mosott, latrinát pucolt, moslékot hordott. A keresztre feszített Megváltó látványa, örök szenvedése, egy életen át tartó folytonos szenvedésre ítélte már a gyermekleányt is.

Margit édesapja, IV. Béla, ugyan Margit kolostorának közelében építtetett palotát, ám a király csak kétszer látogatta meg leányát, mindkétszer azért, hogy dinasztikus házasságkötésre rábeszélje! Előbb IV. Béla híres ellenfelét, II. Nagy Ottokár (uralkodott: 1253–1278) cseh királyt szemelte ki Margit férjének. Margit rövid életének legnagyobb konfliktusait jelentette édesapja, IV. Béla házassági tervei. A muhi csatavesztés után IV. Bélának sikerült az őt üldöző tatárok elől Ausztriába menekülnie, ám ott II. Harcias Frigyes (uralkodott: 1230–1246) osztrák herceg csalárd módon foglyul ejtette. Frigyes a magyar királyt csak jelentős váltságdíj és komoly területi engedmények (pl. Kőszeg és Sopron városok átengedése) árán engedte szabadon. Frigyes azonban hamar megbánta döntését, mert úgy vélte, hogy a kivérzett és kirabolt ország könnyű préda lehet. A tatár sereg elvonulása után ezúttal az osztrák herceg intézett támadást a Magyar Királyság ellen. Osl nembeli Herbord comes azonban eredményesen harcolt Frigyes ellen, a magyar csapatok visszafoglalták a kőszegi várat. Nemsokára Frigyes ismét IV. Béla ellen vonult, ám ezúttal sem járt sikerrel, az újabb csata után Sopron városát is sikerült „visszavívni”, maga Frigyes is életét vesztette (1246. június 15-én, a Lajta folyónál zajló csatában).

A Babenberg-ház keleti frank eredetű, a mai bajorországi Bambergből származó, Ostmarkon (= Alsó- és Felső-Ausztria) uralkodó hercegi család volt. II. Harcias Frigyes halálával férfiágon kihaltak a Babenbergek, az osztrák rendek a cseh király, I. Vencel (uralkodott: 1230–1253) fiának, Ottokárnak ajánlották fel a hercegséget azzal a feltétellel, hogy feleségül veszi valamelyik leányörököst, Frigyes nővérét, Babenbergi Margitot, vagy Frigyes unokahúgát, Frigyes fiatalon elhunyt testvérének, Babenbergi Henriknek és Türingiai Ágnesnek leányát, Babenbergi Gertrúdot. (Érdekes rokoni kapcsolat: Türingiai Ágnes, IV. Kegyes Lajos [uralkodott: 1217–1227] Árpád-házi Szent Erzsébet férjének a testvére volt…) A későbbi II. Nagy Ottokár Margitot választotta, házasságuk azonban terméketlen maradt, hisz az ekkor már ötvenéves Margitnak nem lehetett gyermeke. Az osztrák trónt végül is megszerző Ottokár és IV. Béla között tíz évig elhúzódó elkeseredett háború tört ki a Babenberg-örökségért, a harcok végül Ottokár győzelmével értek véget, a cseh királynak sikerült megszerezni Stájerországot és Krajna (lényegében a mai Szlovénia) tartományt is. Végül azonban a két hadviselő fél békét kötött egymással, és úgy vélték, hogy a bécsi békét házasságkötéssel erősítik meg. Ottokár 1261-ben érvénytelenítette házasságát Babenberg Margittal, és abban reménykedett, hogy egy másik Margit, IV. Béla lesz majd az új felesége.

Margit 1252-ben került a Nyulak szigetére, a kétéves noviciátusi idő letöltése után, 1254-ben Budán, Humbertus de Romanis rendfőnök előtt tette le ideiglenes fogadalmát. Az 1261-es bécsi békekötés évében még nem tette le a szerzetességhez szükséges örökfogadalmat, azaz Ottokár joggal reménykedhetett abban, hogy IV. Béla leányával sikerül dinasztikus házassági szerződést kötni. (Érdekesség, hogy a „névrokon” Babenberg Margit is apáca volt, ám a pápa felmentette fogadalma alól!) Margit azonban ellenállt IV. Béla „családalapító” terveinek, hiába próbálkozott a király kezdetben szép szóval, később atyai eréllyel, utóbb fenyegetéssel és zsarolással. A király érveivel szemben leánya épp édesapja korábbi fogadalmát állította szembe, majd leszögezte, hogy ő mindenkor érvényesnek tekinti a szülők iránti engedelmességet, csak akkor nem, ha az az Úr ellen való. IV. Béla azonban leányát, Margitot, annak idején hazája megváltása eszközének, Istennek felajánlott áldozatnak tekintette.

Margit azt is megjegyezte, hogy inkább levágatná az orrát, mintsem Ottokár ajánlatát elfogadja, egyébként pedig Csehország valamennyi kincsével együtt is siralmas látvány a mennyei ország gazdagságához képest. A „siralmas csehországi” kikosarazott Ottokár végül is Kunigunda hercegnőt, IV. Béla unokáját vette el feleségül. Az éles családi szóváltás után Margit sürgősen letette örökfogadalmát (1261. június 14-én, a templom Erzsébet-oltára előtt). A felavatás az esztergomi érsek és több püspök és főurak jelenlétében történt, a királyi család viszont nem vett részt az ünnepségen. Azonban hiába tette le Margit örökfogadalmát, IV. Béla továbbra sem adta fel családi kapcsolatokra épített politikai ambícióit.

Margit új „vőjelöltje” I. Anjou Károly (uralkodott: 1266–1285) szicíliai-nápolyi király volt, aki birodalmat szeretett volna építeni, és ehhez a meggyengült Bizánc trónját kívánta megszerezni. Egy egységes bizánci–szicíliai–nápolyi birodalom kialakításához viszont Károlynak szüksége volt szövetségesekre, mindenekelőtt az Adriai-tenger egy részét birtokló Magyar Királyság támogatására. Károly felesége, Provence-i Beatrix halála (†1267. szeptember 23.) után feleségül kérte IV. Béla magyar király leányát, Margitot. IV. Béla ekkor egy utolsó látogatást tett a Nyulak szigetén lévő domonkos kolostorban, ám ismételten kudarcot vallott, sőt Margit helyett már más, eladósorban lévő leányt vagy unokát sem tudott Károlynak ajánlani. (Újabb érdekesség, hogy a második kikosarazott férjjelölt, I. Károly egy újabb Margittal, Burgundiai Margittal „vigasztalódott”.)

Margit és apja, Béla között a két visszautasított házassági szándék miatt durván megromlott a viszony. Okleveleiben Béla már nem nevezte Margitot „legkedveltebb gyermekének”, elmaradtak a királyi adományok a domonkos rend számára, a rendtől elvették a budai Nagyboldogasszony-templomot, Marcellus atya, Margit gyóntatója is elvesztette tartományfőnöki tisztét, mert nem volt hajlandó erőltetni egyik házasságot sem. Margit helyzete a kolostorban is megrendült. Az elmaradt bőséges királyi támogatásoknak a zárdán belül más következményei is lettek. Margitra eddig nővértársai mint büszkeségre okot adó lakóra, a király szentéletű leányára tekintettek. Engedetlensége azonban a zárdán belüli elszigetelődéséhez, utóbb kiközösítéséhez, végül pedig Margit misztikus megtéréséhez vezetett. A nővértársai által gyakran megalázott királyleány megadóan tűrte sorsát, a legendájában fennmaradt tanúvallomások szerint legtöbb csodája is élete utolsó éveiben, kiközösítettsége idején történt. Imái közben különös fényben ragyogott az arca, imái hatására többen is meggyógyultak: egy kútba esett szolgálólányt Margit fohásza hatására épségben húztak ki onnan. Margit egy ízben, társnői szeme láttára, imája közben a levegőben lebegett, mások különös fénytüneményeket láttak körülötte, megint mások megesküdtek arra, hogy a szent életű királylány testén stigmákat viselt.

Margitot IV. Béla Jézus Krisztus szolgálatára ajánlotta, s aligha várt el többet gyermekétől mint az egyszerű, szűzi apácaélet ájtatos fogadalmának betartását. Margit élete végén azonban eljutott a vallásos élet mélyebb, misztikus megéléséig. A domonkos szerzetesrendben a zárda főnöknői tiltották az önsanyargató életmódot, az egészséget veszélyeztető vezekléseket, önkínzásokat; Marcelllus, Margit gyóntatóatyja is mentes volt minden fanatikus aszkézistől. Margit pedig nemcsak buzgó imádkozással, a legalantasabb feladatok zokszó nélküli elvállalásával, a súlyosan megbetegedett rendtársak serény ápolásával tűnt ki. A megalázott, kiközösített leány kezdetben túlzott böjtöléssel és virrasztással sanyargatta testét, nem ágyban, hanem egy földre vetett gyékényen aludt, feje alatt nem párna, hanem kődarab volt. A tisztálkodástól való tartózkodás a középkorban az erkölcsös élet egyik bizonyítéka volt, a test sanyargatása a mosakodás megvonásával kezdődhetett; Margit legendája szerint tizennyolc éves koráig nem mosakodott. Ez valószínűleg nem igaz, hisz Margit csak élete utolsó éveiben jutott el a legmélyebb aszkézisig, az azonban igaz, hogy ezekben az években titkos vezekléseket is tartott.

Margit visszaemlékezett gyermekkori olvasmányaira. Szent Tamás durva daróc ruhában járt, hegyes fogakkal kivert vezeklőövvel ostorozta magát. Halála után derült ki, hogy titkos ládájában két ilyen ciliciumot is tartott, vasszögekkel kivert harisnyát viselt, és „süldisznóbőrből” készült flagellummal (= fegyostor) verte magát. Végletekig gyötört teste és aszketikus életmódja siettette korai halálát, amely végül 1270. január 18-án érkezett el. Legendája szerint pontosan megjósolta halála óráját, és ekkor egy, a távoli Győrött élő szerzetes állítólag égi szózatot is hallott: „A bárány meghalt!” Halottas ágyánál az ország egyházi rendjei – élükön az esztergomi érsekkel – is megjelentek. Margitot a Nyulak szigetén lévő kolostor templomának szentélyében, közel a főoltárhoz temették el. Sírja két hétig nyitva állt, de teteme nem romlott meg, sőt még sírba helyezése után is sok napon keresztül a környéket édes illat lengte be. Néhány hónap múlva, amikor az elkészült márványkoporsót a sírba helyezték, ugyanaz a kellemes illat áradt a szent ereklyékből.

Margit sírjánál már temetése után zarándokok jelentek meg, akik nemsokára több különös gyógyulásról számoltak be. A sír csodálatos gyógyító erejének hamar híre terjedt, valóságos mozgalom indult meg: „ördöngős bajban” szenvedő betegek, nyavalyakóros nyomorultak, „megaszottak”, sánták, szemfájósak serege lepte el a szigetet. Különös tisztelet övezte Margit velumát (= apácafátylát). IV. (Kun) László (uralkodott: 1272–1290) király, V. István (uralkodott: 1270–1272) fia tizenhárom évesen olyannyira súlyosan megbetegedett, hogy már a doktorok is lemondtak róla. Ekkor Margit fátylát küldték el neki azzal a meghagyással, hogy takarják be vele az uralkodót. Így is tettek, és csakhamar a király meggyógyult. IV. Béla néhány hónappal élte túl „engedetlen” leányát, 1270. május 3-án hunyt el a Nyulak szigetén, az esztergomi ferencesek templomába temették. V. István viszonylag hosszú ideig uralkodott ifjabb királyként, ám a teljes ország uralkodójaként csak két évig ült a trónon. A Csepel-szigeten hunyt el, de szent életű testvére mellé temették, a Nyulak szigetére.

Margit szentté avatását halála után mindössze egy évvel már V. István kezdeményezte, az őt a trónon követő IV. László – talán épp csodálatos gyógyulása okán – különösképpen szorgalmazta. A magyar főpapok által lefolytatott vizsgálat azonban nem volt elégséges, ezért 1276-ban Rómából új, itáliai papokból álló bizottságot rendeltek ki. A bizottság tagjai a helyszínen, azaz a Nyulak szigetén száznál is több személyt – Margit környezetében élő nővéreket, szolgálókat – hallgattak ki, a jegyzőkönyvet XXI. János (uralkodott: 1276–1277) pápának küldték el, másolatát pedig Margit koporsójába zárták. A későbbi évszázadok magyar királyai közül Károly Róbert (uralkodott: 1308–1342) és I. Hunyadi Mátyás (uralkodott: 1458–1490) is kezdeményezte az eljárás folytatását és befejezését. Máig sem lehet tudni, hogy erre miért nem került sor? Egyes vélemények szerint az Egyház ellenezte a túlzásba vitt aszkézist, a test önsanyargatásán alapuló életszentséget, és tartottak attól, hogy ha Margit példája népszerűvé válik, új flagelláns mozgalmak indulhatnak el. Margit boldogként való tisztelete azonban széles körben elterjedt, a kultuszt az Egyház 1789-ben hivatalosan is engedélyezte, boldoggá avatására 1805. január 26-án a római domonkos rendi Santa Maria sopra Minerva-templomban került sor. Végül az évszázadokig elhúzúdó per Margit születésének 700. évfordulóján lezárult. XII. Piusz (uralkodott: 1939–1958) pápa 1943. július 13-án formálisan is szentté avatta Margitot.

Margitot a középkori magyarság kezdettől boldogként, szentként tisztelte. Halála napja, január 18-a, az egyház hivatalos ünnepnapja lett. Sírja fölé a XIII. században vörösmárvány síremléket állítottak, amely fölé 1510-ben csodáit ábrázoló domborművekkel ékes fehérmárvány-mennyezet került. A XIII–XVI. században a kolostor környéke népszerű zarándokhellyé vált, a szigeten a messziről érkező szerzeteseket szállások és egyéb fogadóhelyiségek várták. Buda török megszállása (1541) után a szigeten lévő templomok és kolostorok többsége teljesen elpusztult, Margit ereklyéit a török megszállók elől a domonkos apácák kalandos körülmények között Pozsonyba menekítették, ahol a klarisszák templomában helyezték el. II. József (uralkodott: 1780–1790) szerzetesrendeket feloszlató rendelete értelmében Boldog Margit ereklyéit (ezüst ereklyetartó szobrát, fejereklyetartóját, csontjai ezüstveretes ládáját) elkobozták, pénzverdébe vitték, a tartókból kiszedett ereklyéket pedig elégették. Mindössze néhány kisebb csontdarab maradt fenn, illetve a legendájában is többször említett vezeklőöve, amelyet a pozsonyi Szent Erzsébet-apácák őriztek (jelenleg az esztergomi székesegyház kincstárának tulajdona).

Árpád-házi Szent Margit gyakori szereplője XX. századi magyar szépirodalmi alkotásoknak. Ady Endre már korszakos jelentőségű Új versek című kötetében megemlékezett Margitról (Szent Margit legendája, 1906). Gárdonyi Géza Isten rabjai (1908), Krúdy Gyula Szent Margit (1927), Kodolányi János Boldog Margit (1937) című regényei a magyar próza maradandó alkotásai. Budapesten, a Nemzeti Múzeumban látható Orlai Petrich Soma alkotása, a Szent Margit zárdába vonulása (1877) című olajfestménye. További ismert ábrázolásai a pécsi székesegyház Mária-kápolnájában Székely Bertalan alkotásai. A pécsi székesegyház átépítésekor (1887–1889-ben) Székely Bertalant és Lotz Károlyt bízták meg a kápolnák és az altemplom képeinek elkészítésével. Székely Bertalan a magyar történelem nagy eseményeit örökítette meg a Mária- és a Szent Mór-kápolnákban. A Mária-kápolna keleti falán látható Szent István király országfelajánlása, ahogyan a koronát az oltár felett magasba emeli. A Magyarországért könyörgő király mellett térdelve hódol Szent Imre és Szent Margit. Itt látható Székely Bertalan freskója is (Szent Margit zárdába lép).

†

Margit születésének 700. évfordulóját (1942) és szentté avatását (1943) több művészeti esemény is kiegészítette. Budapest székesfőváros Boldog Margit-pályázatot hirdetett meg a szentéletű királyleány Ráskai Lea legendája által ismertté vált események képes ábrázolására. Az első díjat Hincz Gyula festő- és grafikusművész nyerte el Szent Margit alázata című művével. A második helyezett alkotás Jeges Ernő templomi faliképe lett. Kontuly Béla Szent Margitot ábrázoló falképei szintén a kettős évfordulóra készültek el a budapesti dominikánus templomban (azaz a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja plébániatemplomban). Kontuly Béla tervezte a szenttéavatás emlékére kiadott bélyeget is, a Magyar Posta által meghirdetett pályázaton a második helyet szintén Jeges Ernő szerezte meg. Közadakozásból, a Remete-patak bal partján épült Balatonalmádi első „temploma” (a már 1869-ben ott elhelyezett kőkereszt mögött, az „Apostolok küldetése” tiszteletére). A kápolnát később Szent Margit tiszteletére ajánlották fel, az őt ábrázoló oltárképet Feszty Masa festette (1960-ban).