Család

Kikeresztelkedett zsidó családból származott. Sz: Sík Sándor (= Schick Sándor, 1853–1900. jan. 1. Bp.) ügyvéd, Winternitz Flóra (1861–1929). Testvére: Sík Sándor (1889–1963) irodalomtörténész, költő, esztéta, az MTA tagja; Sík Miklós; ill. Sík Flóra és Szimon Istvánné Sík Ilma. Fia: Sík Igor (1927. ápr. 27. Moszkva–2012. márc. 19. Bp.) operatőr; leánya: Sík Irina (1922. Moszkva–1997. aug. 27. Bp.).

A család mind a Sík, mind a Sik névváltozatot használta.

Iskola

Gödöllőn négy elemi (1897–1901), Budapesten három gimnáziumi osztályt végzett (1901–1904), piarista novíciusként a váci (1904–1905) és a rózsahegyi kegyes tanítórendi katholikus főgimnáziumban tanult (1905–1908), Rózsahegyen éretts. (1908). Miután kilépett a rendből, a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán magyar–latin szakon tanult (egy félévet, 1908), majd tanulmányait a jog- és államtudományi karon folytatta (1909–1913), jogtudományi doktori okl. szerzett (1913). Moszkvában, a Vörös Professzúra Intézet filozófiai szakán tanult (1923–1926); Budapesten, a történelemtudományok doktora (addigi tevékenységéért, védés nélkül, 1962).

Életút

Budapesten ügyvédjelölt (1913–1914), az I. világháborúban frontszolgálatot teljesített (1914–1915), Oroszországban hadifogságba esett (1915. ápr.), hadapródként az irkutszki tiszti fogolytáborban (1915. ápr.–1917. szept.), majd a fehérek által megszállt, a Góbi sivatagban lévő Dauriában őrizték (1917. szept.–1918. márc.). A hadifogolytábor felszabadulása után Hilok helységben (1918–1920), Irkutszkban és különböző szibériai településeken élt (1920–1923), majd Moszkvában telepedett le (1923). Tanulmányai befejezése után a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemén a történelmi materializmus tanára (1926–1928), az átszervezés után a Keleti Egyetem Afrikai Részlege, ill. az Afrika Tanszék alapító vezetője (főállásban: 1928–1930 és 1936–1937; mellékállásban: 1932–1933). A Nemzetközi Agrárintézet munkatársa és a Nemzetközi Lenin Iskola oktatója (1930–1933), a Kommunista Internacionálé (Komintern) moszkvai Agitációs és Propaganda Osztályának munkatársa (1933–1936). A sztálini tisztogatások idején kizárták a pártból és elbocsátották állásából (1937). A Szovjet Tudományos Akadémia (SZUTA) Történelmi Intézetének tud. munkatársa (1939–1941), a német támadás megindulása után a moszkvai rádió magyar adásának fordítója (1941. jún.–1943), egyúttal szerkesztője és bemondója is (1941. okt.–1941. dec.). A SZUTA Néprajzi Intézete tud. munkatársa és az Idegennyelvű Könyvkiadó szerkesztője (1943–1945), a moszkvai Kossuth Rádió szerkesztő-munkatársa (1945. jan.–ápr.).

Magyarországra hazatérve a Külügyminisztérium állományába került (1945. szept.), a washingtoni követség attaséja (1946–1948), miniszteri tanácsosi rangban (1947–1948), Magyarország washingtoni követe (1948. júl. 20.–1949. szept. 17.). A Külügyminisztérium Politikai Főosztályának vezetője és a Külügyi Akadémia igazgatója (1949. szept. 17.–1954. ápr. 10.). Külügyminiszter-helyettes (1954. ápr. 10.–1955. jan. 12.), a külügyminiszter első helyettese (1955. jan. 12.–1958. febr. 15.), külügyminiszter (1958. febr. 15.–1961. szept. 13.).

Az MSZMP KB tagja (1959. dec. 5.–1970. nov. 28.).

A Béke Világtanács tagja (1963–1978) és a Béke Világtanács Elnöksége végrehajtó bizottságának (VB) tagja (1971–1978). Az Országos Béketanács (OBT) alelnöke (1962. jan. 11.–1965. júl. 2.), elnöke (1965. júl. 3.–1978. ápr. 10.).

Családja, akárcsak testvérét, őt is papnak szánta, ám Sík Endre piarista gimnáziumi tanulmányai befejezése után jogásznak készült. Diákkorában ismerkedett meg a marxizmussal, első írásai a Zászlónk c. lapban, ügyvédjelöltként nagyobb tanulmányai a Népszavában és a Szocializmusban jelentek meg (1913–1914). Oroszországban részt vett a hadifoglyok kommunista mozgalmában, Irkutszkban belépett az oroszországi bolsevik párt magyar csoportjába (1920. márc.). Moszkvában, a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemén, történelmi materializmust tanított színesbőrű amerikai fiataloknak (1926-tól), ez felkeltette érdeklődését Afrika gyarmatosításának története és a fekete kontinens kialakuló új államainak geopolitikai helyzete iránt. Kezdeményezésére 1928-ban alakult meg a moszkvai Keleti Egyetem Afrika Részlege (= Afrika Tanszéke), amely irányításával a nemzetközi afrikanisztikai kutatások egyik központjává vált. Az afrikai népek forradalmi mozgalmainak megítélése kapcsán több szakmai vitát folytatott Alekszandr Zaharevics Zuszmanovics és Ivan Izószimovics Potyehin (1903–1964) professzorokkal. Miután a két professzor a Komintern 1935. évi kongresszusán „helytelen” nézeteket fogadott el a dél-afrikai kérdésben, Sík Endre néhány évre visszatérhetett az általa alapított (ám onnan időközben elűzött) tanszék élére. A sztálini tisztogatások idején azonban kizárták a pártból, és ismét elbocsátották állásából (1937).

Száműzetése idején néhány évig alkalmi munkákból (fordításból, szerkesztésből) élt, és ekkor kezdte el írni nagymonográfiáját. A hat kötetesre tervezett, ám „csak” négy kötetből álló Fekete-Afrika története első két kötete orosz nyelven készült el (1941-ben azonban a német támadás megakadályozta megjelenését, végül 1961-ben az első kötet franciául, ill. 1964-ben magyarul jelent meg). A mind a mai napig a nemzetközi afrikanisztika alapvető munkájának tekinthető mű és másik írása a Faji kérdés és marxizmus (1930; magyarul: 1971) igen nagy ideológiai vitákat váltott ki. Afrika történetét az elsők között vizsgálta az afrikai népek szemszögéből, elsők között igyekezett tisztázni a legfontosabb terminológiai kérdéseket. Már a mű címével – „fekete” – is elutasította az addig elterjedt – „néger” – megjelölést, és elsőként javasolta, hogy valamennyi afrikai népet azon a néven nevezzenek, amelyen saját maga nevezi magát. Különös értékes az afrikai gyarmatok gazdasági és politikai fejlődésére vonatkozó megállapításai, jóllehet elemzéseiben az imperializmus elleni osztályharc jelentőségét hangsúlyozta.

Sík Endre 1945-ben tért vissza Magyarországra, 1961-es nyugdíjazásáig a Külügyminisztériumban teljesített szolgálatot (1958-tól 1961-ig miniszterként). Az 1956-os forradalom és szabadságharc után szilárdan kitartott az új rendszer mellett, tevékenységével jelentős szerepet játszott a Kádár-rendszer nemzetközi elszigeteltségének feloldásában. Tárcája élén ő képviselte a magyar álláspontot az ENSZ különböző fórumain (1958-ban francia nyelvű kiadványt kezdeményezett az ENSZ beavatkozásáról). Nyugdíjas éveiben folytatta afrikanisztikai köteteinek kiadását, egyúttal elkezdte visszaemlékezés-sorozata megjelentetését. Négy kötetből álló memoárja diplomáciai tiltakozássorozatot váltott ki (1970-ben mind a Bem rakparti évek, mind a Vihar a levelet c. kötetét bevonták, ez utóbbi írása csonkítatlanul csak 1988-ban jelenhetett meg…)

Szépíróként is jelentőset alkotott. Pályafutása kezdetén verseket írt, klasszikus angol költőket fordított, moszkvai emigrációjában kortárs orosz irodalmat és Csehov színműveit és elbeszéléseit tolmácsolta, valamint Illés Béla regényeit ültette át orosz nyelvre. Élete utolsó éveiben novelláit, ifjúsági írásait rendezte sajtó alá. Orosz nyelvű dolgozatai Andrej Alekszandrovics Sijk néven jelentek meg.

Emlékezet

Sík Endre Budapesten hunyt el, a Mező Imre úti Temető Munkásmozgalmi Panteonjába temették. A gyászszertartáson az MSZMP KB, a Minisztertanács és a Külügyminisztérium nevében Rácz Pál külügyi államtitkár, az Országos Béketanács (OBT), a család és a barátok nevében Pethő Tibor, a Magyar Nemzet főszerkesztője, az OBT elnökhelyettese búcsúztatta.

Elismerés

Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1949), Magyar Népköztársasági Érdemrend (1950), Munka Érdemrend (1953), a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1956 és 1958), Munka Érdemrend (arany, 1966), Szocialista Hazáért Érdemrend (1967), Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970), a Magyar Népköztársaság Zászlórendje (1970).

Állami Díj (1965).

Nemzetközi Lenin-békedíj (1968).

Szerkesztés

Irkutszkban, a Forradalom c. lap szerkesztője és a Szovjet Szibéria c. lap külpolitikai rovatvezetője (1920. febr.–máj.).