Család

Nagyszülei: Levy, Carl és Weller, Ida Johanna; Hoffmann Sándor állatorvos és Lővy Borbála.

Szülei: Lénárd Jenő (= 1909-ig Levy, Eugen Isak, 1878. máj. 2. Krefeld, Németország–1924. dec. 2. Bécs) filozófus, orientalista, Hoffmann Ilona (1888. ápr. 4. Bp.–1938. jan. 6. Bécs). Apja testvére: Lénárd Róbert (= Levy, Robert Jakob, 1879. ápr. 30. Krefeld–1936. szept. 22. Bp.) grafikusművész.

Testvére: Lénárd Johanna (1913. márc. 28. Bp.–1961) és Lénárd Károly (1921. febr. 25. Bp.–1944. okt.).

Felesége:

1. 1936–1950: Coste, Gerda (= Coste-Buchner, Gerda, 1915. okt. 30. Hof, Bajorország, Németország). Fia: Lenard, Hans-Gerd (1936. júl. 29. Altstrassenfeld, Bajorország, Németország–2015)

2. 1950–1972: Arborio di Gattinara, Andrietta (1920–2011). Fia: Lenard, Giovanni Sebastiano (1946. febr. 14.).

Iskola

Középiskoláit Bécsben (a Theresianumban, 1920–1921) és Klosterneuburgban végezte (1921–1928), a klosterneuburgi reálgimnáziumban éretts. (1928),  a bécsi tudományegyetemen orvostanhallgató (1928–1935), tanulmányait nem fejezte be.

Egyes adatok szerint Olaszországban, az 1940-es években bölcsészdoktori okl. szerzett (olaszországi tartózkodása idején azonban a doktori címet).

Életút

A családja Ausztriában telepedett le (1918), az ország német bekebelezéséig Bécsben éltek (1918–1938. márc.), az Anschluss után Olaszországban telepedett le (1938–1951), majd haláláig Brazíliában tevékenykedett (1951–1972). Olaszországban kezdetben munkanélküli, ill. alkalmi munkákból élt (1938–1942), néhány év alatt elsajátította az olasz nyelvet és annak több dialektusát, valamint spanyolul, hollandul és norvégül is tanult. Kiváló nyelvtudása révén angolt tanított, valamint műfordítói és tolmácsi feladatokat is ellátott. Róma német megszállása idején (1943. szept.–1944. jún.) a Szabad Magyar Szövetség tagjaként részt vett az antifasiszta ellenállásban.

A II. világháború után került kapcsolatba a Római Magyar Akadémiával (= Római Magyar Intézet). Megbízták klasszikus és magyar irodalmi művek olaszra fordításával, majd Kardos Tibor (1908–1973) kinevezte az intézet orvosává (1946–1949). Az Akadémia ellehetetlenítése után még egy rövid ideig műfordítóként működött (1949–1951). Az ENSZ Menekültügyi Szervezete (International Refugee Organization, IRO) megkeresésére Brazíliába költözött (kétheti hajóút után érkezett meg Rio de Janeiróba, 1952. febr. 15-én). Néhány évig Paraná államban, egy ólombányában orvosi feladatokat látott el és a francia–brazil tulajdonban lévő bányavállalat alkalmazottainak gyermekeit tanította angol, portugál és latin nyelvre (1951–1953). Egberto Silva segédorvosa São Paulóban és a Kultúra c. São Pauló-i lap főmunkatársa (1953–1956). Az amerikai, dél-karolinai Charleston College latin–görög tanára (1967–1969). A német telepesek általa alapított Blumenauban (Santa Catarina állam, 1956–1960) élt, majd utolsó éveiben Dona Emmában telepedett le (1960-tól). A civilizációtól távol lévő brazíliai kistelepülésen orvosi és tanítói szolgálatot vállalt, ill. szépirodalmi műveit, tudományos dolgozatait és műfordításait rendezte sajtó alá.

Lénárd Sándor első írásai, filozófiai, nyelvészeti, művelődés- és orvostörténeti tudományos dolgozatai olasz nyelven jelentek meg (Rómában, 1945-től). Német nyelvű versesköteteket 1947-től jegyzett, közülük néhányat a világhírű szobrászművész, Amerigo Tot (= Tóth Imre, 1909–1984) rajzaival és fametszeteivel illusztrált. Kardos Tibor, a Római Magyar Intézet igazgatója biztatására kezdett el magyar műveket olaszra (és más újlatin nyelvre) fordítani. Az intézet vendégei az 1940-es években a magyar szellemi élet kiválóságai voltak, akik közül Lénárd Sándor elsősorban az Újhold szépirodalmi folyóirat köré gyűlt fiatal írókkal, költőkkel, esszéistákkal (= a Nyugat negyedik nemzedéke) került közeli barátságba. Mindenekelőtt Weöres Sándorral, Károlyi Amyval; Lengyel Balázzsal és Nemes Nagy Ágnessel, valamint a klasszika-filológus Kerényi Károllyal alakult ki értékes levelezése. Barátai azt tanácsolták, hogy térjen haza, „az új demokráciába”, állítólag egy könyvtári állást (más adatok szerint egy orvostörténeti katedrát) is felajánlottak számára. Lénárd azonban Brazíliát választotta, egy ólombánya francia alkalmazottainak gyermekeit tanította angol és latin nyelvre. Zseniális elgondolása, hogy az egyik legnépszerűbb angol nyelvű mesekönyvet, Alan Alexander Milne Micimackó (Winnie-the-Pooh, 1935) c. művét latin nyelvre fordítja. Korábban úgy tanított gyermekeket angol nyelvre, hogy a Micimackó történeteit mesélte el, most úgy gondolta, hogy ami az angol nyelv tanításában segített, az talán segíthet a latin nyelv elsajátításában is. A fordítás 1958-ban São Paulóban jelent meg (Vinnie Ille Pu címmel, az eredeti Ernest Howard Shepard illusztrációkkal), s több mint hatvan év alatt közel száz kiadást és utánnyomást élt meg. Első nem angol nyelvű könyvként 1960-ban felkerült a New York Times bestseller listájára (máig az egyetlen latin nyelvű könyvként). A latin fordítást a világ számos országában pedagógiai segédkönyvként használják gyermekek latinnyelv-oktatásában. Brazíliában megnyerte az O Céu é o Limite (A határ a csillagos ég) c. országos televíziós vetélkedőt. A verseny témakvíz volt, amelynek lényege, hogy a játékosnak egy maga választotta szakterületen egyre nehezebb kérdésekre kellett azonnal válaszolnia. Lénárd kiváló zenei ismeretekkel rendelkezett, Johann Sebastian Bach életét pedig különösen alaposan ismerte. A 200 000 cruzeirós fődíjból gyógyszertárat vásárolt Blumenauban.

Az 1950-es években bekapcsolódott a brazíliai magyar emigráció életébe. Megismerkedett Landy Dezső (1908–1990) könyvkiadóval és Kende Imre szerkesztővel, valamint Rónay Pál műfordítóval (a Pál utcai fiúk portugál fordítójával). Hosszú évek után először magyar nyelven kezdett el kisprózai műveket és publicisztikákat írni a Kultúra c. lapban (1953-tól). Itt közölt először részleteket a római éveiről szóló visszaemlékezéseiből. 1956-ban súlyosan megbetegedett (agyvérzést kapott), felgyógyulása után, 1960-ban eladta patikáját és visszavonult a Dona Emma-i „láthatatlan házba”, hogy befejezze önéletírásait, és hogy rendezze műfordításait. Napjainak nagy részét írással, ill. kertészkedéssel és gyógyítással töltötte. A brazíliai kistelepülés a magyar emigráció egyik szellemi központjává vált, sőt a fordításai révén nemzetközileg is ismertté váló Lénárd Sándor négy kontinens több tucat jelentős irodalmi személyiségével (írókkal, költőkkel, műfordítókkal rádiós és televíziós szerkesztőkkel, klasszika-filológusokkal, történészekkel) igen kiterjedt levelezést folytatott. A Völgy a világ végén c. regénye angol nyelvű kiadásának előszavát Robert Graves, a világhírű brit ókortörténész írta. Brazíliai alkotó magányában sem hagyott fel a klasszikus magyar irodalom idegennyelvű tolmácsolásával. Miután lefordította Szerb Antal A királyné nyaklánca c. történelmi regényét, a kéziratot elküldte az író özvegyének. Szerb Klára (= Szerb Antalné Bálint Klára, 1913–1992) érdeklődő levélben válaszolt Lénárd megkeresésére. Az egyre sűrűbb levélváltás után Lénárd Sándor elküldte a Völgy a világ végén kéziratát. A könyv Szerb Klára közreműködésével a Magvető Könyvkiadónál jelent meg 1967-ben. (Lesznai Anna Kezdetben volt a kert [1966] c. műve mellett ez volt a második mű, amelyik nyugati emigráns szerzőtől a Kádár-korszakban megjelenhetett.) Lénárd Sándort a magyar irodalmi életbe Szerb Klára vezette be. Első Magyarországon megjelent művének meglepően nagy sikere után rávette, hogy küldje el a Római történetek kéziratát is. Lénárd Sándor naponta igen sok levelet írt, munkamódszeréhez hozzátartozott, hogy levélben fogalmazza meg gondolatait. Miután erről a tulajdonságáról – szintén levélben! – beszámolt Szerb Klárának, az asszony arra biztatta, hogy írja meg egy napja történetét. (Mind a Római történetek. mind az Egy nap a láthatatlan házban a Magvető Könyvkiadónál jelent meg 1969-ben, ez utóbbi Szerb Klára gondozásában.)

Lénárd négy szemesztert vállalt az Egyesült Államokban, a dél-karolinai Charleston College-ban (1967/68–1968/69). Ekkort történt, hogy Erich Erdstein, a brazíliai curitibai rendőrség tolmácsa azt a feladatot kapta, hogy nyomozzon a brazíliai déli területeken lévő német kolóniákban, mert ott több náci háborús bűnös is rejtőzhet. Erdsteint úgy informálták, hogy itt rejtőzködik Josef Mengele, a hírhedt auschwitzi orvos, aki közel egymillió ember haláláért felelős. Erdstein több németajkú települést is végigjárt, Lénárd nyomát Blumenauból követte Dona Emmáig. Először a People című magazinban (1968. szept.), majd a stuttgarti Neue Revue-ben (1969. jan. 12.) írta meg, hogy Lénárd Sándor azonos Josef Mengelével. Valójában Erdstein először azt állította, hogy elfogta Mengelét, aki ellenállást tanúsított, ezért lelőtte. Az elhunyt fotója azonban Lénárd Sándort ábrázolta, aki akkor éppen Amerikában tartózkodott. Lénárd tiltakozott személye meghurcolása miatt, így azonban már rá terelődött a gyanú: „Mengele” tehát mégsem halt meg, túlélte… Lénárd távollétében a brazíliai hatóságok házkutatást tartottak Dona Emma-i otthonában. Végül São Pauló-i barátai természetesen tisztázták az elképesztő vádak alól, az eset azonban bejárta a világsajtót, utóbb maga Lénárd Sándor foglalta össze a történetet (előbb német nyelven a Stuttgarter Zeitungban, utóbb magyar nyelven is egy elbeszélésben). A rágalomtörténetből Spiró György írt komédiát Helló, doktor Mengele! címmel (2013-ban).

Emlékezet

Lénárd Sándor Budapesten született, ám mindössze nyolc évet élt Magyarországon (huszonegy évet Brazíliában, általában São Paulóban és Dona Emmában; huszat Ausztriában, Bécsben; tizenhárom esztendőt Olaszországban, Rómában). Anyanyelve a magyar volt, olaszul elsősorban művészeti, orvos- és művelődéstörténeti tanulmányokat jelentetett meg, verseit és prózai művei egy részét németül, prózai művei többségét angolul és németül írta. Tizenhárom nyelven írt és olvasott (magyarul, angolul, németül, latinul, ó- és újgörögül, hollandul, ill. a skandináv nyelveken és valamennyi modern latin nyelven és több olasz nyelvjáráson kívül néhány brazíliai indián nyelven is!). Élete utolsó éveiben a magyar irodalmi közélet is felfedezte, legfontosabb prózai művei megjelenhettek magyar nyelven is. Érdekesség, hogy munkáit más-más magyar szerzői névváltozat alatt adták ki: Lenard Alexander, Lénard A. Sándor és Lénard Sándor voltak a leggyakoribbak (halála után öt évvel, 1977-től állandósult az eredeti Lénárd Sándor név).

Lénárd Sándor Dona Emma településen hunyt el. Halálát a hozzá legközelebb álló öt nyelven, saját kezűleg, előre elkészített és illusztrált értesítőn maga közölte a világgal. Temetésén Bach H-moll miséje hangzott fel, sírja a maga ültette, azóta hatalmassá nőtt fenyők tövében van.

Halála után özvegye, Andrietta Lénárd alapítványt tett férje, Lénárd Sándor emlékére. A Lénárd Sándor-díj alapítvány kezelését a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége az Ókortudományi Társaságra bízta. A díjat 1974-től kétévente adják át az ókori latin nyelv  tudományos tanulmányozásának előmozdítására és az ókori latin filológia magyarországi utánpótlásának biztosítására. Emlékét őrzi a Lénárd Sándor munkássága tisztelőiből megalakult Lénárd-szeminárium (2000-től Lénárd Társaság). Születésének 100. évfordulóján budapesti szülőházán (VII. kerület Erzsébet körút 23.) emléktáblát avattak (2010. márc. 9-én). Portrészobrát az itáliai barát Amerigo Tot készítette el. Munkásságával – többek között – Gálffi László színművész foglalkozott. Gálffi DLA-értekezést írt és filmet is forgatott életéről (2003-ban).