Család

Szerb ortodox családból származott. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd családja Kemenitzbe költözött.

Iskola

A Graz bei Liebenau-i cs. és kir. gyalogsági hadapródiskola elvégzése után hadapród-tiszthelyettessé avatták a pécsi cs. és kir. 52. gyalogezredhez (1874), bécsi Hadiiskolát végzett (1883).

Életút

Csapattesténél hadnagy (1875–1883), ill. különböző vezérkari beosztásokban szolgált (1883–1887), a bécsújhelyi Terézia Katonai Akadémián a harcászat, hadügy és hadtörténelem tanára (1887–1891). A pilseni cs. és kir. 19., a mosztari cs. és kir. 18., majd a kassai cs. és kir. 27. gyaloghadosztályok vezérkari főnöke (1892–1895). Beosztott vezérkari tiszt a kassai VI. hadtest- parancsnokságon, majd a cs. és kir. 17. gyalogezred parancsnoka (1895–1898); közben ezredessé lépett elő (1897). A prágai VIII. hadtest vezérkari főnöke (1898–1904), majd kinevezték vezérőrnaggyá és a zimonyi cs. és kir. 14. gyalogdandár parancsnokává (1904–1907), a zágrábi VI. honvédkerület parancsnoka (1907–1912); altábornagyi rangban (1908). A kassai VI. hadtest parancsnoka (1912–1914); gyalogsági tábornoki rangfokozatban (1913). Az I. vh. kitörésekor hadtestével az orosz harctérre vonult, Przemysl felmentésénél az osztrák-magyar 3. hadtest vezetője (1915. márc.–máj.). Olaszország hadbalépése után az osztrák-magyar 5. hadsereg parancsnoka (1915. máj.–1917. máj.); közben ő szervezte meg az Isonzó-védelmet vezérezredesi rangfokozatban (1916. máj. 1-jétől), az ún. Isonzó-hadsereg parancsnokaként (1917. máj.–aug.), valamennyi Isonzó-csatában részt vett. A caporettói áttörés után a róla elnevezett hadseregcsoport élén a Piavéig nyomult előre (1917. okt.-től), s azt a háború végéig vezette. IV. Károlynak felajánlotta, hogy bevonul Bécsbe (1918. okt. vége), hogy megakadályozza a birodalom széthullását, de a páduai fegyverszünet után erői felszámolódtak (1918. nov. 3.). Az I. vh. után Klagenfurtban élt, visszavonultan. ő volt az első, nem német származású tábornoka a Monarchiának. Az I. vh. kezdetén a przemysli győzelem ellenére sem sikerült megállítania az orosz cári sereg előrenyomulását. Az általa vezetett 3. hadsereg kénytelen volt Limanowa környékére visszavonulni, s seregét friss német csapatokkal megerősíteni. Olaszország 1915. máj. 23-án üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchiának, Boroevicet 1915. máj. 25-én irányították át az olasz frontra, amikor átvette az 5. hadsereg irányítását és megkezdte az Isonzó- védelem kiépítését. Hadseregparancsnokként sikeresen feltartóztatott, ill. visszavert 11 olasz támadást, amely az isonzói front áttörését szolgálta volna. A többszörös túlerővel rendelkező olasz csapatok a Monarchia gyengébben felszerelt csapatai ellen sem tudtak stratégiai győzelmet kivívni, s ez elsősorban Boroevic katonai tudásának köszönhető.

Emlékezet

Miután sikeresen védekezett az olaszokkal szemben, s a XI. isonzói csatában is eredményesen küzdött, az Osztrák–Magyar Monarchiában az „Isonzó lovagja” megtisztelő címmel tüntették ki, katonái pedig „a mi Svetónk”-nak (Nas Sveto) nevezték el. Katonai érdemeiért magyar nemességet (1905), isonzói sikereiért magyar bárói címet is kapott (1917). A vh. végén nem üdvözölte a létrejövő Szerb–Horvát–Szlovén Királyság létrejöttét, nem kívánt az új államban semmilyen tisztséget sem elvállalni. Ausztriába költözött, egy klagenfurti kórházban hunyt el. Testét Bécsbe szállították, ahol katonai tiszteletadással temették el.

Elismerés

A Zágrábi Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara díszdoktora (1916).