Iskola

A bp.-i Iparművészeti Főiskola grafika szakos növendéke, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar–művészettörténet szakon tanult (1945–1948).

Életút

A Fiatal Magyarország segédszerkesztője (1948–1949), a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja munkatársa (1950–1951), majd tanítónőként, ill. védőnőként dolgozott (1951–1959), a Szegedi Tudományegyetem Könyvtárának könyvtárosa (1959–1960). Szabadfoglalkozású költő, műfordító (1960-tól). 1943-ban jelentek meg első versei, amelyek egy fiatal lány csapongó érzelmeinek voltak hű tükörképei. Már legelső kísérleteit is aprólékos formai gond jellemezte. Szívesen választott olyan formát, amelyben elég ritkán született addig magyar vers. A felszabadulás sorsdöntő élményét hexameterekben köszöntötte, hangulatos téli tájról disztichont írt. Költészetének izgalmas és maradandó tanulsága a horatiusi gyakorlat átültetésének kísérlete. Az antik formákat a latin költő „gyalogjáró múzsájának” példájára köznapi tartalmakkal igyekezett telíteni, sőt, az élőbeszéd fordulataihoz is megpróbálta idomítani. Bede Anna hexametere és disztichonja mögött falusi környezet vibrál, a hagyomány szinte kötelező érvénye folytán a nagyszabású formákat a paraszti élet józan, vaskos realitására próbálta alkalmazni. E falusi háttér finoman megformált életképekben is jelen van pályakezdő kötetében (Reggeli napsütés, 1956). Második kötete (Szigorú tavasz, 1963) uralkodó motívuma a szerelem érzése és az a vágy, hogy a megtalált boldogságnak békés világban örvendhessen. Fölösleges virágok (1966) c. kötetének verseiben továbbra is tudatosan alkalmazza a klasszikus antik metrumokat, próbálgatva a megfelelő klasszikus mértéket lelki állapotának. Talán legismertebb kötete a Kelj fel és járj! (1971). Finom ösztönével és költői ízlésével itt találta meg leginkább az életnek azokat az apró, rejtett szépségeit, amelyekről csak ő hozhatott hírt. Későbbi műveiben a magyar és a finnugor folklór hatása mutatható ki. Medveünnep közeledik (1986) c. kötetében J. Sesztalov által összegyűjtött vogul regéket, Ne fél sógor… (1993) címmel cigány balladákat adott ki. Különösen jelentős műfordítói tevékenysége. Bede Anna szinte pályája kezdetétől a magyar nyelvű Horatius megteremtésének a zászlóvivője volt. Párhuzamosan Devecseri Gábor nagy fordítói reformjával – bár azzal nem minden vonatkozásban egyezve – igyekezett egy merőben új Horatius-képet teremteni, olyat, amely először talán Szabó Lőrinc sokat emlegetett és vitatott tolmácsolásaiban sejlett fel. A forma tekintetében árnyalatnyit szigorúbb Szabó Lőrincnél, a kifejezésben azonban sikerült megtalálnia a parlando természetességet, amely Szabó Lőrinc Horatius-fordítását ma is példává teszi, s amely nélkül Horatius fordítása elképzelhetetlen. Az antik fordítások problémáiról szólva Szilágyi János György is nagy elismeréssel és várakozással említette Bede Anna Horatius-fordításait. A kétnyelvű teljes Horatius megjelenése (1961) után fellángolt vita aligha érintette lényegesen Bede Anna fordítói gyakorlatát, a magyarországi Horatius-kultusz azonban sokáig megakadályozta, hogy – antológiája után – megjelenjen teljes Horatius-fordítása is. Antik klasszikus költőkön kívül még kortárs orosz szerzőket, ill. a Szovjetunióban élő finnugor népek költőit is tolmácsolta. Lefordította továbbá kirgiz hősi éneket (Manasz, 1979), a Szijazsar nevű mordvin eposzt (1984).

Elismerés

Munka Érdemrend (arany, 1986), Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2001). József Attila-díj (1975), Az Európa Könyvkiadó nívódíja (1984).