Bánffy Dezső
Bánffy Dezső

2024. október 12. Szombat

Bánffy Dezső, losonczi br.

politikus, miniszterelnök

Születési adatok

1843. október 28.

Kolozsvár

Halálozási adatok

1911. május 24.

Budapest


Család

Sz: br. Bánffy Dániel (1812–1886), léczfalvi Gyárfás Anna (1821–1902). F: 1. 1865–1884: br. Kemény Mária. Özvegy. Fia: Bánffy Kazimir (1866–1922) Alsó-Fehér vm. főispánja, Bánffy Ferenc (1869–1938) politikus, szerkesztő, publicista; leánya: Bánffy Alice (1871–1948). 2. 1893-tól nagyenyedi Máthé Ilona (1862–1945) tanítónő. Leánya: Bánffy Teodóra (1898–1958). Unokája: br. Bánffy Dániel (1893–1955) politikus, nagybirtokos.

Iskola

Középiskoláit Kolozsvárott, jog- és államtud. tanulmányait a kolozsvári jogi akadémián, ill. a berlini és a lipcsei egyetemen végezte.

Életút

Családi birtokán gazdálkodott, majd a Deák-párt és a Balközép Párt egyesülése után Tisza Kálmán belügyminiszter felkérésére Belső-Szolnok vm. főispánja, Kővár és vidéke főkapitánya (1875), a megyehatárok rendezésekor (1876. XXXII. tc.) Szolnok- Doboka vm. (1876–1890) és Beszterce-Naszód vm. főispánja (1890–1892). A Főrendiház jegyzője (1875-től), a Szapáry- és a Wekerle-kormány idején a Képviselőház elnöke (1892. febr. 25.–1895. jan. 19.). Wekerle Sándor lemondását követően az uralkodó a lojalitásának többször is tanújelét adó Bánffyt nevezte ki miniszterelnökké (1895. jan. 14.–1899. febr. 26; közben a király személye körüli miniszter is: 1898. jan. 20.–1898. dec. 20). Miniszterelnöki bukását követően az aktív politikától egy időre visszavonult; főudvarmester (1899–1904) és a Főrendiház tagja. Erdélyi elvbarátaiból megalakította az 1867-es közjogi alapon álló, ellenzéki Új Pártot (1903. nov.), s beválasztották a Képviselőházba; haláláig országgyűlési képviselő (Szeged I. választókerület, 1904–1911). Főispánként a kb. kétharmad részben románok lakta megyékben a „dobokai basa” gúnynevet kiérdemelve erős kézzel hajtotta végre a kormány utasításait, fojtotta el a nemzetiségi törekvéseket. Miniszterelnökségét mind a király, mind a Szabadelvű Párt vezetői átmeneti jellegűnek tekintették, Bánffy elsősorban az Agliardi-ügy alatt tanúsított magatartásával maga mellé állította a Képviselőház többségét, és megszilárdította helyzetét. A millennium évére elfogadta a gr. Apponyi Albert által meghirdetett Treuga Deit (‘Isten békéje’) a kormány és az ellenzék között, de még az 1896 őszén megtartott parlamenti választásokon – minden addigit meghaladó kormányzati visszaélésekkel – több mint ötödével növelte a Szabadelvű Párt képviselőinek számát. A Bánffy-kormányzat vitte keresztül a parlamentben az utolsó két egyházpolitikai törvényt, az izraelita hitfelekezet befogadását és a vallás szabad gyakorlatának biztosítását kimondót (1895. évi XLII. és XLIII. törvénycikk), befejezte a polgári igazságszolgáltatás kiépítését: elfogadtatta a közigazgatási bíróság felállításáról (1896) és az összes büntető hatáskörrel rendelkező törvényszék mellett esküdtszék létesítéséről szóló törvényt (1897), valamint az első magyarországi bűnvádi perrendtartást (1896). Törvénnyel szabályozta a költségvetés menetrendjét (1897), a munkaadók és a mezőgazdasági munkások jogállását (rabszolgatörvény, 1898), a Ludovikát egyenrangúvá tette a bécsújhelyi katonai akadémiával (1897), s elérte az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc emlékének törvénybe iktatását. Erőteljesen fellépett az aktivizálódó nemzetiségi mozgalmakkal szemben, ezekben az években öltött jelentős méreteket az erőszakos magyarosítás. A gazdasági kiegyezési provizórium 1903 végéig való fenntartásáról szóló osztrák–magyar egyezményhez csatolt záradék, az ischli klauzula (1898. aug.) az ellenzék nagyszabású obstrukcióját váltotta ki, a Tisza-féle törvényjavaslat (Lex Tisza, 1898. dec.) pedig a kormánypártot is megosztotta, az ország 1899. jan. 1.-jétől exlex állapotba került, s az uralkodó a rendkívül népszerűtlen Bánffyt menesztette. Bukása után rövid időre visszavonult a közélettől. Majd az ún. zsebkendőszavazás után, pártjával együtt csatlakozott a Függetlenségi és ’48-as Párt vezetésével létrejött ellenzéki koalícióhoz (1904. nov.), a vezérlőbizottság tagja, részt vett a nemzeti ellenállásban, a Fejérváry- kormány kinevezésekor ő szólította fel passzív ellenállásra az országot. A kormányzati, politikai válság megoldását már 1905 nyarán egy új, ’67-es koalíció megalakításával vélte megvalósíthatónak. 1905. aug.–szept.-ben az ellenzék részéről tárgyalásokat folytatott a Szociáldemokrata Párttal a választójog kiterjesztésének lehetőségéről. 1905. márc.-ban, miután Andrássyval szemben egyre inkább háttérbe szorult, s nem sikerült Kossuth Ferenc támogatását, de az udvar szimpátiáját sem megszereznie, kilépett a vezérlőbizottságból, pártja bomlásnak indult, a választási kudarc után feloszlott. Az új parlamentben elsősorban választójogi és gazdasági kérdésekkel foglalkozott. A nemzetiségi kérdés tekintetében markáns álláspontot foglalt el, amelyet A magyar nemzetiségi politika (1902) c. munkájában fejtett ki. Úgy vélte, hogy a nemzetiségek elmagyarosítását minden rendelkezésre álló eszközzel elő kell segíteni: a magyarosítás szempontjából fontos eszközként ajánlotta a felekezeti iskolákkal szemben a népoktatás államosítását, valamint a telepítéseket a magyar etnikai tömbök határai mentén. Kezdeményezte a család- és településnevek magyarosítási folyamatának felgyorsítását. Javasolta továbbá, hogy magyarul nem beszélő cselédek ne kerüljenek alkalmazásba, ill. magyarul nem tudó piaci árusoktól a magyarok ne vásároljanak. Az egységes magyar politikai nemzet gondolatát az egységes magyar etnikai nemzet gondolatával kívánta felváltani.

Emlékezet

Budapesten hunyt el, a Kerepesi úti (= Fiumei út) temetőben nyugszik, síremléke Kallós Ede szobrászművész alkotása. A sírt a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2001-ben). Sashalmon (Budapest XVI. kerület) róla nevezték el a Bánffy Dezső utcát (1954-től Szertár utca). Makón is – már életében! – utcát neveztek el róla (1900-tól a Fuvola utcát).

Elismertség

Az Erdélyrészi Református Egyház főgondnoka. A Választójog Országos Szövetsége alapító elnöke (1910–1911).

Elismerés

A Szent István-rend Nagykeresztje (1899).

Szerkesztés

A Magyar Közélet c. lap kiadója; írásai az említetten kívül elsősorban a Fővárosi Lapokban (1895), az Erdélyi Protestáns Lapban (1900–1904), a Budapesti Naplóban (1902), a Debreceni Protestáns Lapban (1902–1904), a Pester Lloydban (1902–1908), a Pesti Hírlapban (1903–1906), a Pesti Naplóban (1903–1906), a Dunántúli Protestáns Lapban (1904–1908), az Österreich–Ungarische Revue-ben (1904-től), a Budapesti Hírlapban (1906-tól) és a Református Szemlében jelentek meg (1909-től).

Főbb művei

F. m.: Korlátozza-e az erdőgazdaság a legeltetést közgazdaságilag káros módon? Bund Károllyal. (Bp., 1902)
A magyar nemzetiségi politika. (Bp., 1902
németül: 1903)
Egy álom és egyéb elbeszélések. (Érdekes Könyvtár. 9. Bp., 1905)
A horvát kérdésről. (Pesti Hírlap, 1907)
B. D. báró beszámolója 1909. V. 9. Szegeden. (Bp., 1909)
B. D. báró beszámolója 1910. II. 20. Szegeden. (Bp., 1910)
Die Krisis in Ungarn (Die Zukunft, 1910)
szerk.: Korány. (Kolozsvár, 1861)
Kolozsvári Album. Deák Farkassal, Réthy Lajossal, (Kolozsvár, 1862).

Irodalom

Irod.: Jancsó Benedek: br. B. D. nemzetiségi politikája. (Bp., 1899)
Dárday Sándor: Emlékbeszéd br. B. D.-ről. (Bp., 1911)
Losonczi br. B. D. emlékezete. (Erdészeti Lapok, 1912)
Bíró Lajos: B. D. (Huszadik Század, 1912)
Gyulai D. Kálmán: B. D. br. élete. (Marosvásárhely, 1913)
Vásárhelyi János: Br. B. D. Emlékbeszéd. (Református Szemle, 1943)
Salacz Gábor: Br. B. D. római akciója a Néppárt ellen, 1895-ben. (Regnum, 1943)
Pölöskei Ferenc: B. D. (Magyarország miniszterelnökei. 1848–1990. Bp., 1993)
Bertényi Iván: Kérlelhetetlenül. Br. B. D. nemzetiségi politikája. (Pro minoritate, 2003)
Goluchowski Agenor közös külügyminiszter távirata B. D. miniszterelnöknek. Bécs, 1898. szept. 10. (Budapesti Negyed, 2006).

Szerző: Kozák Péter

Műfaj: Pályakép

Megjelent: nevpont.hu, 2013

×

Földieknek látszók

Női szentek és boldogok

Legújabb könyvemben tizenkét különös sorsú, közismert, mégis ismeretlen 10–13. századi női szent, boldog és boldog emlékezetű nő életútja szerepel. A szentekről és boldogokról azt hihetnénk, hogy önmegtagadó, imádságos, nem egyszer aszketikus életük kiáltó ellentétben állt világi kortársaik tevékeny mindennapjaival. Valójában valamennyiük élete küzdelmes volt, tele gyarlósággal, hibával, szerencsés és szerencsétlen döntések sorozatával, rendkívüli jellemük azonban a magyarság sorsdöntő pillanataiban felülemelkedett minden addigi kétségen és korláton. Talán egyetlen fejedelmi család sem adott annyi szentet, mint a három évszázadon át uralkodó Árpád-ház, talán egyetlen történelmi korszakban sem élt annyi női szent és szent életű női hitvalló, mint az Árpád-kori Magyar Királyság területén. Az uralkodói dinasztia szentjein kívül könyvem megemlékezik a keresztény hitet a külhonban terjesztő magyarországi uralkodónőkről és fejedelemasszonyokról is.

A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált album kedvezményes áron, 5942 forintért megrendelhető a vevoszolgalat@kossuth.hu emailen.

Kozák Péter
a Névpont szerkesztője