Család

Nagyszebeni szász családból származott, apja honvédtiszt, anyja tanítónő volt. A család 1910-ben Pozsonyba költözött. 1926-ban vette fel anyja családnevét. Fia: Balogh Ferenc (1941–2002) építészmérnök és Balogh András (1945–) színész, rendező.

Iskola

A pozsonyi magyar reálgimnáziumban éretts. (1924), a prágai német egyetemen néprajzot tanult (1924–1929), a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen bölcsészdoktori okl. szerzett (1948).

Életút

Az Út c. prágai lap szerkesztője (Fábry Zoltánnal, 1931–1935), és több ellenzéki prágai lap vezető publicistája. Miután kiutasították Csehszlovákiából (1935), Brassóban telepedett le; a Korunk és a Brassói Lapok belső munkatársa (1935–1941), a bécsi döntés után Kalotaszentkirályon (Kolozs vm.) tanító (1941), Móricz Zsigmond kérésére a Kelet Népe kolozsvári szerkesztője (1941–1944), egyúttal a bp.-i Kis Ujság és a bp.-i Magyar Nemzet erdélyi munkatársa (1942–1944). A II. vh. után a Világosság c. kolozsvári napilap főszerkesztője (1944. okt. 18.–1948). A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem felkért tanára (1948–1949) és rektora (1949); hamis vádak alapján letartóztatták és bebörtönözték (1949–1956). Rehabilitálása után (1956) a Korunk főszerkesztő-helyettese (1957–1971), a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén a publicisztika előadó tanára (1959–1971). A Magyar Népi Szövetség alelnöke (1944–1946), a művelődési osztály vezetője (1946–1948). A Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) vezetőségi tagja (1944–1948). A Román Nemzetgyűlés tagja (1948–1949). Első írása a losonci A Mi Lapunk c. ifjúsági lapban jelent meg (1922), első tanulmányát az Ethnographia-Népélet közölte (A szűzgulyahajtás címmel, 1927). Publicisztikai munkásságát a Prágai Magyar Hírlapban kezdte, majd kezdeményezője és szervezője volt a csehszlovákiai magyar ifjúság Sarló mozgalmának. Az ő fordításában jelent meg a híres német antifasiszta mű, a Barnakönyv (1935), ezért a csehszlovák hatóságok román állampolgárságára hivatkozva kiutasították az országból. A romániai magyar ifjúság Vásárhelyi Találkozójának kezdeményezője és szervezője (1937), az Erdélyi Enciklopédia könyvkiadó elindítója (1938). A II. vh. idején részt vett az észak-erdélyi antifasiszta ellenállási mozgalomban. Az összeomlás után vezető szerepet játszott a romániai magyarság új művelődési intézményeinek megszervezésében. A csehszlovákiai, ill. az erdélyi magyar közírás egyik legjelentősebb képviselőjeként a közép-európai kis népek – csehek, szlovákok, románok, magyarok – megbékélését hirdette. Az igazi 1848 c. alatt kiadott rádióelőadásaiban Kossuth és Balcescu szimbolikus kézfogását népszerűsítette (1948). Cikkgyűjteménye (Egyenes beszéd, 1957) és irodalompolitikai jegyzeteinek kötete (Toll és emberség, 1965) szintén a népek és irodalmak egymásrautaltságával foglalkozott. Személyes vallomások, önéletrajzi élmények alapján megírta a Sarló mozgalom történetét (Hét próba, 1965). Sajtó alá rendezte és kiadta Nicolae Balcescu, Benedek Elek, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Szentimrei Jenő és Fábry Zoltán publicisztikai írásait. Álneve: Farkas Lőrinc.

Emlékezet

Születésének 100. évfordulóján a Politikatörténeti Intézet, a Korunk c. folyóirat és az MTA Kisebbségkutató Intézete konferenciát rendezett (2006).

Elismerés

A Román Népköztársaság Csillagrendje (1948), Augusztus 23. Érdemrend (1966), a Magyar Népköztársaság Zászlórendje (1976).

Szerkesztés

Az Út c. prágai lap szerkesztője (Fábry Zoltánnal, 1931–1935), és több ellenzéki prágai lap vezető publicistája. Miután kiutasították Csehszlovákiából (1935), Brassóban telepedett le; a Korunk és a Brassói Lapok belső munkatársa (1935–1941), a bécsi döntés után Móricz Zsigmond kérésére a Kelet Népe kolozsvári szerkesztője (1941–1944), egyúttal a bp.-i Kis Ujság és a bp.-i Magyar Nemzet erdélyi munkatársa (1942–1944). A II. vh. után a Világosság c. kolozsvári napilap főszerkesztője (1944. okt. 18.–1948). A Romániai magyar irodalmi lexikon főszerkesztője (1–3. Bukarest, 1981–1994).