Névpont.hu

Keresés a következőre: Keresnivaló

    Részletes keresés

    Legfrissebb publikációk
    Fejes Endre
    Fejes Endre: Mocorgó
    Karinthy Frigyes
    Karinthy és Micimackó
    Uborkafa

    Sándor István, szlavniczai és lukai

    nyelvész, író, könyvtáros, könyvgyűjtő


    Született: 1750. augusztus 11. [keresztelés, napja] Luka, Nyitra vármegye
    Meghalt: 1815. március 29. Bécs

    Család

    Nagyapja: Sándor Adalbert nyitrai alispán és magyar kir. tanácsos. Nagyapja testvére: Sándor Gáspár, akinek felesége, Thököly Erzsébet révén Thököly Imre rokona. A család ezen ágából származott a grófi ág, amely azonban Sándor Móric halálával férfiágon kihalt. Sz: Sándor Ferenc (†1767), Motesiczky Borbála. Apja első házasságából, Bossányi Kriskától született gyermekei, Sándor István féltestvérei: Sándor Károly (1730–) és Sándor Rozália (1738–). Apja második házasságából kilenc gyermek született, nyolcadikként Sándor István; apja halála után testvérei gyámsága alá került, gyámságuk idején Nagyszombatban és Pesten élt. 

    Iskola

    Lukán, egy Nyitra vármegyei kis tót faluban született, gyermekkorában csak szlovákul tudott, tanulmányai idején tanult meg magyarul és németül. Tizenegy éves koráig házinevelésben részesült, majd a nyitrai piarista gimnáziumban tanult (1761–1764), de betegeskedése miatt szülei hazavitték. Tanulmányait Nagyszombatban, a jezsuita gimnáziumban, majd uo., az egyetemen folytatta (1767–1774). Nagykorúsága elérését követően lukai örökölt birtokán gazdálkodott, de valójában csak irodalommal foglalkozott (1774-től). 

    Életút

    Gyermek- és ifjúkorát Lukán, a családi kastélyban töltötte. A falu határos Csejtével, ahol Báthory Erzsébet vélt rémtettei még Sándor István idejében is ismertek voltak; történeti érdeklődését valószínűleg a helyi históriák keltették fel. A társalgási szlovák nyelv ellenére nemzeti szellemben nevelkedett, a család kuruc hagyományaival hamar tisztába került fiatalember iskolai tanulmányai alatt tökéletesen elsajátította (a latin mellett) a magyar és a német nyelvet. Katolikus nevelésben részesült, majd olvasmányai hatására később a vallási türelem és a felvilágosodásra jellemző antiklerikalizmus lelkes képviselőjévé vált. Irodalmi munkásságát az 1770-es években kezdte meg a kor szokásainak megfelelően kortárs német munkák átültetésével, ill. kompilációjával. Első műve Christian Fürchtegott Gellert (1715–1769), a felvilágosodás erkölcsi tanításait terjesztő népszerű német szerző művének tolmácsolása (G.** nevezetű svédi Grófnénak történeti, 1778) volt. A munka nem sikerült, Sándor István még nem tudott magyar nyelven fogalmazni, küszködött a szófűzésekkel, igeidőket tévesztett, rossz kifejezéseket használt (Bessenyei György, A Holmi c. művében megsemmisítő kritikát írt munkájáról, 1779-ben). Sándor művével egyidőben kiadott egy lajstromot is azon magyar nyelvű könyvekről, amelyeknek olvasása további hasznos elfoglaltságot jelenthet (ez a lista tekinthető az elsőmagyar ajánló bibliográfiának, 1778). Életében döntő változást Rát Mátyás (1749–1810) Magyar Hírmondójának megjelenése (1780) hozott. Sándor István a lap első számának kinyomtatása óta buzgó és egyre tudatosabb olvasójává vált. Különösen felkeltették figyelmét Rát Mátyás beköszöntőjének mondatai: az első folyóirat koncepciója, hogy az „idegen szókat nyelvünkből … távoztatni igyekezzünk. Más különben óhatatlan lészen nyelvünknek másokkal való elegyedése és végső romlása.“ Az első magyar nyelvű újság a napi eseményeken kívül történeti, gazdasági és statisztikai írásokat is közölt, sajátos levél formában (többek között Gyarmathi Sámuel orvos nyelvészeti dolgozatait is itt jelentek meg először). Valójában Sándor István munkásságában az 1780-as évektől a Magyar Hírmondó elképzeléseit igyekezett megvalósítani: népszerű tudományos írások közlésére törekedett közérthető magyar nyelven. Paradox módon azonban ezen igényeit csakis a birodalmi központban elégíthette ki (szakított a lukai falusi gazdálkodó életmódjával, Bécsbe költözött, 1784-ben). 

     

    Bécsben rendszeres látogatója lett a Hofbibliotheknak, e gyűjtemény gazdagsága hozzájárult ahhoz, hogy felismerje a „könyvestárak“ általános jelentőségét, tudatos munkával igyekezett feltárni a Bécsben található magyar vagy magyar vonatkozású könyveket: vagyonából igen sok ritka könyvet vásárolt vagy az elérhetetlen kiadványokról másolatot készített, ill. ha végképp reménytelen volt példányhoz hozzájutnia, legalább a kötet és szerzője adatait írta össze. Bécsből nagyobb utazásokat tett Felső-Itáliába (1787), a német városokon keresztül Londonba és Párizsba (1787–1788), Prágába, Drezdába, Berlinbe (1788) és Svájcba (1791). Úti élményeiről naplót vezetett, amelyet névtelenül kiadott, a Magyar Hírmondóban megismert és általa nagyon kedvelt levél formában (Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei, 1793-ban). A mű már nem útleírás, valójában ez az első magyar útikalauz. Eleven, friss stílusával részletesen beszámolt az általa megismert nyugat-európai jelenségekről, a kor újdonságairól, nem megfeledkezve az általa felkeresett városok magyar művelődéstörténeti vonatkozásairól, könyvtáraik, múzeumaik és egyéb gyűjteményeik emlékeiről. Csaknem harminc bibliotékát látogatott meg, s valószínűleg tapasztalatai alapján ekkor fogalmazódhatott meg benne az a későbbi életét egyre erősebben átható szándék, hogy Magyarországon is hasonló tékákat kellene létesíteni. Persze ehhez szükséges a magyar nyelvű irodalom számbavétele is: utazásai során minden magyar vonatkozású könyvet és nagyobb nyomtatványt igyekezett megszerezni, adatait összefoglalni, sőt figyelmét már felketették a munkákban előforduló szavak, szóalakok és egyéb nyelvi információk is. 



    Kiterjedt levelezése során megismerkedett a vele egy évben született Révai Miklóssal (1750–1807), a magyar történeti nyelvészet megalapítójával. Révai megküldte egyik műve (Magyar költeményes gyűjtemény, 1786) egy példányát, majd a későbbiekben Sándor István anyagilag is támogatta Révait, aki viszont gondozta és sajtó alá rendezte Sándor műveit. Kapcsolatuk során Sándor István nyelvészeti műveltsége elmélyült, egyre komolyabb tanulmányokat jelentetett meg a magyar nyelv sajátosságairól, bekapcsolódott a nyelvújítás „buzgalmába“, egyre több új magyar szót alkotott és népszerűsített. Révai biztatására adta ki Sokféle című egyszemélyes folyóiratát (tizenkét kötetben, 1791–1808-ban). A lap valamennyi közleményét Sándor István írta, enciklopedikus érdeklődése a magyar történelmi, régészeti, irodalmi, nyelvészeti tanulmányoktól, politikai, filozófiai, gazdasági dolgozatokig terjedt, sőt itt jelentek meg a magyar művészettörténet-írás első teljesítményei is. A Sokféle kisebb-nagyobb írásai között rendre felbukkantak könyvészeti adatok is, s időről-időre hírt adott bibliográfiai vállalkozása helyezetéről is. Tervéről ugyanis nem mondott le, célja továbbra is a magyar nyelvű vagy magyar vonatkozású munkálatok „rostába vétele“ volt. Századról századra igyekezett nyomon követni a magyar könyveket, a lajstromok pedig sorra felbukkantak folyóirata hasábjain, akárcsak „A Magyar Nyelv és Szókönyvekről“ szóló kortárs munkák adatai, ez utóbbi sorozata az első szakbibliográfiának tekinthető. Adatközlések és tudományos közlemények mellett elsőként vetette fel e munkálatok intézményülését is: új „szókönyv“ kiadását sürgette, indítványozta a régi magyar írások újra kiadását, a hazai történelem összefoglalását, magyarországi vármegyék történeti leírását, felvetette az okleveles emlékek megjelentetését, egy „szemlelap“ elindítását, amely nyomon követné és simertetné a megjelent új könyveket. Programja valójában rendkívüli hasonlóságot mutat Révai Miklós akadémiatervezetével, egy modern tudós társaság feladataival…

     

    A magyar nyelv sajátságainak lelkes gyűjtője és lajstromozójaként a Sokféle c. lapját az első nyelvészeti folyóirattá is tette. Munkássága kiterjedt a magyar „nyelvvizsgálat“ egészére, azaz írásai a modern nyelvészet valamennyi területét lefedték. Elismerte a magyar és a finn (és lapp) nyelv rokonságát (a nyelvrokon kifejezés is az ő leleménye), ám leszögezte, hogy ez nem azonos a fajrokonsággal: a finn és a magyar nép ezáltal nem vált rokon néppé. A nyelvrokonság viszont nem azonos azzal, ha két nyelv hasonló szavait egymás mellé illesztjük: a magyar nyelv telis-tele van deák szavakkal, ám a két nyelv mégsem rokon egymással. Különösen értékes nyelvújító tevékenysége, amely az idegen szavak magyarítása mellett kiterjedt a helytelenül használt, újonnan alakított „szófaragmányok“ irtására is. Útleírásában az idegen földrajzi nevek magyar megfelelőit is kereste, ilyen esetekben a magyar kiejtés helyesnek vélt szabályosságait tartotta szem előtt (pl. Svájc, Krakkó, Varsó, Szardella stb.), a népneveknél törekedett az idegen szóalakok „nyírására“ (ő faragta az ánglusból az angol, a dánusból a dán, a svedusból a svéd szavakat). Úgy vélte, hogy a magyar nyelv legősibb szavai az egytagú szavak lehettek. Ezen, általában elhomályosult jelentésű alapszavakat gyököknek nevezte, amelyekhez vagy új képzőket (= „szófarok“) alkotott vagy megpróbálta a már meglévő szavakat egy képzőrendszerhez rendelni, ilyen esetekben a képzett szavak jelentését is egyértelműsíteni kellett (pl.: nem = genus; nemzés = generatio; nemzet = natio; nemzetség = familia stb.). További nyelvi leleményei, amelyek mind meghonosodtak: ásványvíz; bérkocsi; betűrend; könyv(es)tár; művészet; örömleány; sajtóhiba; szabvány; színjáték; tartalom; telep; vérrokon. Etimológiai munkáiban elsőként figyelt fel szóösszevonásokra (jámbor = jó ember; némber = női ember; lélek = lehelék), elsőként javasolta a betűkihagyás jele elhagyását (’s = és, s; ’a = az; sa’t = és a többi, stb.), írt hangtani dolgozatokat, foglalkozott a kicsinyítő képző történetéről. Közel harminc éven át gyűjtötte Pápai Páriz Ferenc szótárának a kiegészítését (Toldalék a „magyar–deák Szókönyvhöz” megjelent: 1808-ban).

     

    Révai Miklóssal folytatott levelezéséből az is kiderült, hogy Sándor István, hogyan kívánta megvalósítani irodalmi terveit, vagyis azt, hogy összegyűjtse, rendszerezze és megismertesse a magyar nyelvű munkákat, ill. nagy adományaival ő is elősegíteni kívánta az irodalmi és a tudományos művek magyarországi megjelentetését. Belátta, hogy valamennyi művet nem lehet személyesen megtekinteni: Révai biztatására levelezésbe kezdett kortárs írókkal, irodalompártoló főurakkal, könyvtárnokokkal, könyvkereskedőkkel, kérte, hogy írják meg pontosan, hogy milyen könyvekkel rendelkeznek? Ezen gyűjtések céduláin alapul legismertebb műve a Magyar Könyvesház (avagy a magyar könyveknek kinyomtatások ideje szerént való rövid említésök, 1803-ban) c. bibliográfiája. A cím a könyvestár – Sándor István leleménye a ‘bibliotéka‘ fogalomra, ebből rövidült könyvtár szavunk – mintájára lett könyvesház. A fogalom a mai értelemben vett ‘bibliográfiát‘ jelentette, a könyvtárral ellentétben ez azonban nem honosodott meg. A könyvesház talán utalhatott arra is, hogy a művek egy jelentékeny részét nem láthatta személyesen (azaz nem ‘könyvestárban‘ nézett utána a műveknek, hanem más, ‘könyvesháztól‘ kapott információt; a könyvestár inkább az általa látott nyílt könyvtárakat jelenthette, a könyvesház a magán könyvgyűjteményeket: a ‘tár‘ nyíltabb, a ‘ház‘ zártabb fogalom). A Magyar Könyvesház volt az első magyar bibliográfia, amely már szakított a korábbi biobibliográfiákkal, azaz a mű már szinte kizárólag csak könyvészeti adatokat közölt, szerzői életrajzokat nem. A szerkezete időrendi, azonos esztendőben megjelent műveket a kiadási hely betűrendje szerint sorakoztatott. Jóval több mint 3600 kötetet lajstromozott, forrásként saját monumentális gyűjteménye mellett felhasználta a bécsi gyűjteményeket, főúri tékákat, valamint könyvárusok katalógusait is, természetesen nem mellőzhette a korábbi gyűjtéseket, mindenek előtt Bod Péter és Czvittinger Dávid munkáit. A magyar bibliográfiák történetében kiemelkedő jelentőségű Sándor István műve, amely valójában a modern magyar nemzeti bibliográfia előzményének tekinthető.

     

    Műfordítóként német nyelvből lefordította és kiadta Jelky András életét (amely később, Hevesi Lajos átdolgozásában vált népszerűvé), ill. Ovidius Metamorphoses c. munkája öt kötetét is tolmácsolta (1792).

    Emlékezet

    Bécsben hunyt el, vélt gyógyíthatatlan betegsége miatt öngyilkos lett. Végrendeletében 10 000 forintot, könyvtárát, éremgyűjteményét, ritka pénzeit és festményeit egy majdan felállítandó Magyar Tudós Társaságra hagyta (adományait és személyét az 1827. évi XII. törvénycikkben külön megörökítették). Révai Miklóshoz írott leveleit (1786–1802), rövid kivonatok formájában, Horvát István kéziratában, az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik. Toldy Ferenc róla nevezte el a húsz levélből álló, a 16. század első negyedében másolt, vegyes tartalmú, magyar nyelvű kéziratot Sándor-kódexnek. Szinnyei József nevezte el Sándor Istvánt az első magyar bibliográfusnak, tiszteletére és emlékére róla tartotta meg akadémiai székfoglalóját (1901-ben). Nyelvészeti munkásságával Réthei Prikkel Marián, bibliográfusi tevékenységével újabban Pogány György foglalkozott. 

    Szerkesztés

    A Sokféle c. folyóirat alapító szerkesztője (1791–1808).

    Főbb művei

    F. m.: G.** nevezetű svédi Grófnénak történeti egy juhászi játékkal egyetemben. Kiadta német nyelven Gellert K. F. Fordítota S. I. (Pozsonyban és Kassán, 1778)
    Jelki Andrásnak, egy született magyarnak történetei. Magyarba foglalta. (Győr, 1791)
    Sokféle. Írás egybeszedé tizenkét kötetben rézmetszetekkel. A X. köt. végén néhány újabb költeményét közli. (I–VIII. köt. Győr, 1791–1801; IX–XII. köt. Bécs, 1808)
    Az oriás Ovidnak deákból fordított változásai. Ovid életrajzával. Névtelenül. (Győr, 1792)
    Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei. (Győr, 1793)
    Magyar Könyvesház, avagy a magyar könyveknek kinyomtatások ideje szerént való rövid említésök. (Győr, 1793)
    Toldalék a „magyar–deák Szókönyvhöz” a mint végsőször jött ki 1767-ben és 1801-ben… (Bécs, 1808)
    Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei. A szöveget gondozta, a bevezetőt tanulmányt írta Éder Zoltán. (Ritkaságok. Bp., 1990). 

    Irodalom

    Irod.: Steiner Zsigmond: Adatok a nyelvújítás történetéhez. (Magyar Nyelvőr, 1874)
    N. S.: S. I. életben maradt szavai. (Magyar Nyelvőr, 1886)
    Zolnai Gyula: S. I. új szavai. (Magyar Nyelvőr, 1892)
    Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink. (Bp., 1894)
    Szinnyei József: Az első magyar bibliographus. Akadémiai székfoglaló. (Elhangzott: 1901. okt. 7.; megjelent: Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből. Bp., 1901; kivonatosan: Akadémiai Értesítő, 1901)
    Buzás Győző: A németes szóösszetételek története. (Magyar Nyelvőr, 1906)
    Réthei Prikkel Marián: S. I. nyelvtudománya. (Bp., 1909)
    Réthei Prikkel Marián: Egy elfeledett magyar történetbúvár. (Esztergom, 1910)
    Simai Ödön: Faludi hatása S. I.-ra. (Magyar Nyelv, 1915)
    Hellebrant Árpád: S. I. levele Révai Miklóshoz. 1804. ápr. 2. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1925)
    Bada Gyula: Úti levelek a magyar irodalomban Mikestől Petőfiig. (Bp., 1935)
    Kéry László: Három levél Kazinczyhoz. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1942)
    Kókay György: S. I. (A könyvtáros, 1957)
    Iszlai Zoltán: S. I. „Magyar Könyvesház”-ának fogadtatása. (OSZK Évkönyve. 1960. Bp., 1962)
    Kozocsa Sándor: A magyar nemzeti bibliográfia kezdetei. 1792–1818. (Magyar Könyvszemle, 1962)
    Hála József: S. I. és a földtudományok. (Magyar Állami Földtani Intézet évi jelentései, 1980)
    Tüskés Tibor: Egy magyar utazó a 18. század végén. (Műhely, 1983)
    Kókay György: Könyv, sajtó és irodalom a felvilágosodás korában. (Bp., 1983)
    Papp Júlia: Képzőművészeti ismeretek és a „művészettörténeti gondolkodás” kezdetei S. I. írásaiban. (Magyar Könyvszemle, 1989)
    Papp Júlia: Művészeti ismeretek S. I. írásaiban. (Művészettörténeti füzetek. Bp., 1992)
    Sándor István és a Magyar Könyvesház. (Könyvtári Figyelő, 2003). 

    Szerző: Kozák Péter
    Műfaj: Pályakép
    Megjelenés: nevpont.hu, 2013

    Foglalkozások

    agrárpolitikus (13), állatorvos (70), állattenyésztő (16), antropológus (12), atléta (18), bakteriológus (14), bányamérnök (38), belgyógyász (77), bencés szerzetes (30), bibliográfus (22), biofizikus (12), biokémikus (36), biológus (179), bíró (13), bőrgyógyász (17), botanikus (61), ciszterci szerzetes (16), csillagász (16), diplomata (27), edző (69), egyházi író (20), énekes (14), entomológus (24), építész (66), építészmérnök (26), építőmérnök (31), erdőmérnök (44), esztéta (32), etnográfus (77), evangélikus lelkész (13), farmakológus (18), feltaláló (21), festő (121), festőművész (118), filmrendező (14), filológus (56), filozófus (75), fizikus (109), fiziológus (14), fogorvos (18), földbirtokos (12), földmérő mérnök (19), folklorista (32), fül-orr-gégész (22), gazdasági mérnök (99), gazdasági vezető (10), gazdaságpolitikus (23), genetikus (12), geofizikus (14), geográfus (53), geológus (69), gépészmérnök (153), grafikus (66), gyermekgyógyász (34), gyógypedagógus (14), gyógyszerész (39), hadtörténész (15), helytörténész (14), hidrológus (13), honvéd tábornok (60), honvédtiszt (21), iparművész (16), író (905), irodalomtörténész (266), jezsuita szerzetes (11), jogász (301), jogtörténész (18), karnagy (12), kémikus (169), kertész (31), kertészmérnök (20), klasszika-filológus (42), kohómérnök (23), költő (173), könyvtáros (63), közgazdász (169), kritikus (52), kultúrpolitikus (19), labdarúgó (32), levéltáros (88), matematikus (94), mérnök (674), meteorológus (14), mezőgazda (118), mezőgazdasági mérnök (98), mikológus (12), mikrobiológus (22), miniszterelnök (15), műfordító (196), műgyűjtő (18), művelődéstörténész (34), művészeti író (14), művészettörténész (90), muzeológus (81), nagybirtokos (63), neonatológus (14), neurológus (41), neveléstörténész (11), növénynemesítő (29), numizmatikus (10),


    © Névpont, 2018. | A címszavakat írta, szerkesztette: Kozák Péter | Kapcsolat: kozakpeter@nevpont.hu, nevpont@kozakpeter.hu